Szerencsére nem robotok, hanem hús-vér emberek nevelik a gyerekeket, ez azonban bizonyos nehézségekkel jár. Anyának és apának is vannak érzelmei, így aztán hiába tudja ésszel, hogy a gyermeki erőszakosságra, agresszióra nem kellene hasonlóképp válaszolnia, az a helyzet, hogy ilyenkor benne is felmegy a pumpa, dühösnek, megbántottnak és tehetetlennek érzi magát, és nincs kedve kedvesen, türelmesen szólni a csemetéhez, és bölcs határozottsággal közölni, hogy amit tett, az helytelen.

 Néhány generációval ezelőtt még egészen más szempontok érvényesültek a lányok nevelésében, és most nem arra gondolunk, hogy a 19. században hímezni kellett és zongorázni. Mélyen gyökeredzik a kultúránkban az a nézet, hogy egy lány legyen csendes, visszafogott, alázatos és szófogadó, nem árt, ha van benne egy jó adag önfeladás is, azaz képes a saját igényeit háttérbe szorítani és inkább másokéival törődni, hiszen ez az asszonyok sorsa.

Én nem ilyen lányt akarok nevelni.

 „Burokban neveled a gyereked”, „meddig akarod még burokban tartani?” – ezek a mondatok általában kritikaként hangzanak el, arra utalva, hogy a szülő túlfélti a csemetét, nem képes elfogadni az önállósodási vágyát, a tőle való távolodást.

A burok szó az anyaméhet juttathatja eszünkbe, így a megjegyzés azt sugallja, hiába született meg a gyerek, mintha még mindig a saját részének tekintené az anya. Ám nyilvánvaló, hogy valamiféle óvásra, védelemre szüksége van a gyereknek, és nagyon is probléma, ha hiányzik körülötte a védőburok

Burokra egész életünkben szükségünk van, de egyre több mindent képesek vagyunk magunknak is megadni: helyreállítjuk jó hangulatunkat, önbecsülésünket, ha valami kellemetlenség kibillentett minket, tehát már nincs szükségünk azonnali támaszra, de azért mindenkinek kell valamiféle háttér, hogy tudja, van, ahol szeretik, elfogadják.

Nem rég megjelent egy pszichológiai oldalon egy írás arról, mik azok a mondatok, amiket semmilyen körülmények között ne mondjunk a gyereknek, mert ártunk neki. Arra is tesz javaslatokat a cikk, hogy miket érdemes helyette megfogalmazni. Mi is beszámoltunk erről.

Összességében az a mondanivaló, hogy ne a gyereket minősítsük, hanem a tettét. Ne mondjuk például, hogy „az őrületbe kergetsz!”, sem azt, hogy „mi a baj veled?!”, mert ezekkel bűntudatot és szégyent keltünk benne, azt sugallva, hogy valami baj nyilván van vele, illetve, hogy ő felelős az érzéseinkért.

 A testvérféltékenység minden korkülönbségnél felüti a fejét, úgy tűnik, elkerülhetetlen mumusként áll fölöttünk, ha kis tesó érkezik. Így történt ez nálam is most, hogy a harmadik gyermekem megszületett.

Nálunk 8 és 10 év a korkülönbség a legkisebb és a nagy lányok között, amire azt gondoltam volna régebben, hogy ilyen különbségnél biztos nincs már féltékenység. Inkább a macskámra tippeltem, hogy féltékeny lesz, nem a 10 éves lányomra.

Akinek csak egy gyereke van, talán nem érti a fenti idézetet, akinek legalább kettő, az viszont valószínűleg pontosan tudja, miről van szó. Varró Dánielnek sikerült egyetlen mondatban összefoglalnia a nagyobb testvérek egyik legfőbb érzését a kisebb iránt, de igazából a kisebbek is ugyanezt érzik – a testvérek egymás iránti viselkedésének egyik mozgatórugója (ha nem is tudatosan), hogy nehogy a másiknak több vagy jobb jusson.

 Ma már egyre kevesebben használnak olyan frázisokat a gyereknevelésben, mint a „várj csak, amíg apád hazaér” vagy „bár jobban szeretnétek egymást a testvéreddel”, ám vannak olyan mondatok, amelyekre sokan ráismerünk a mindennapokból, és amelyekre azt mondják a pszichológusok, hogy jobb lenne ezeket elkerülni. Közülük hoztam 10 mondatot, bár némelyikkel magam sem tudom, egyetértek-e, mivel szerintem az őszinteség a gyerekkel szemben azért sok mindent überel, akár a pszichológusok véleményét is.

Van az úgy néha, hogy szétcsúszunk. Szalad a ház, ordít a gyerek, mert éppen jön a foga, közben pedig a mosógép a fürdőszoba kellős közepére nyomja ki a vizet. Ismerős? Sajnos nekem nagyon is. Bizonyos életszakaszokban nem úgy mennek a dolgok, ahogy megszoktuk. Gyermek érkezett a családba, és magunkon kívül most már egy kis jövevényről is gondoskodnunk kell. Újra munkába állunk, és már borul is az addig megszokott napirend. Esetleg kistestvér születik. Vagy egyszerűen csak frontátvonulás van  :-).

Nem is tudom, érdemes-e bevezetõt írni egy ilyen érdekes figyelem felhíváshoz... talán csak annyit, akinek van ideje szánjon rá néhány percet és garantálom, hogy el fog rajta gondolkodni!

"Ha szeretnéd, akkor most rögtön megeheted a cukrot" - tett le egy darab édességet az óvó néni a "gumicukorteszt" néven elhíresült kísérletben a 4 éves gyermek elé az asztalra. "De ha nem eszed meg azonnal, hanem megvárod, amíg elintézek valamit, akkor kettõt kapsz, amikor visszajövök".

(sz)ÓDA a tévéhez /avagy higítsd amíg bírod/

Nemrég túlestem életem és szülôségem elsô szülôi értekezletén a óvodában. Nagy élmény volt (de tényleg) a kicsi széken kuporogva, laza körben ülve az óvónéniket hallgatni élénk figyelemmel. De most nem ez a lényeg. A menetrendszer? beszámolókat követô kötetlen beszélgetés közben került szóba Õ kinek említésére sztorik és panaszok zengték be a csoportszobát, és akirôl szólnék most Nektek is.

Nem szép dolog senkit sem kibeszélni a háta mögött ( a szemébe nézve pedig, nagy bátorság), de ennek ellenére én pont ezt fogom tenni Vele.