Akinek csak egy gyereke van, talán nem érti a fenti idézetet, akinek legalább kettő, az viszont valószínűleg pontosan tudja, miről van szó. Varró Dánielnek sikerült egyetlen mondatban összefoglalnia a nagyobb testvérek egyik legfőbb érzését a kisebb iránt, de igazából a kisebbek is ugyanezt érzik – a testvérek egymás iránti viselkedésének egyik mozgatórugója (ha nem is tudatosan), hogy nehogy a másiknak több vagy jobb jusson. A rivalizálás elkerülhetetlen velejárója a kapcsolatuknak.

Valószínűleg majd mindenki beleesik abba a hibába, hogy azt hiszi, a testvér már csak azért is remek dolog, mert tud kivel játszani majd a gyerek, lefoglalják egymást. Így is van, mármint hogy lefoglalják egymást, csak nem úgy, ahogy mi azt egygyerekes, naiv szülőként elképzeltük. Pedig milyen szépen lefestettük magunknak, ahogy a nagy türelmesen tanítgatja a kicsit, az meg imádattal csügg a nagytesón, tanítójaként néz fel rá, mindent együtt csinálnak, szépen, kézen fogva sétálnak a naplementében a parti fövenyen, kavicsokat gyűjtve a kosárkájukba. Hát persze.

Nem kell persze elkeseredni, a szépen, csendben együtt játszó testvérpár nem csupán illúzió, nagyon is valóság – tíz teljes percre. Általában kábé ennyit bírnak ki anélkül, hogy egymás torkának esnének. Ilyenkor a szülő szomorúan sóhajtozik, hogy milyen testvérek vagytok ti, a jó testvérek nem viselkednek így, vagy rikácsolva próbálja szétszedni őket, aznap ezredjére.

Valamiért azt hisszük, a testvéreknek muszáj szeretniük egymást, hogy a testvéreknek örülniük kell egymás társaságának, remekül el kell lenniük együtt stb. A napi tapasztalat azonban sok családban ellentmond ennek, és sok szülő érzi a saját kudarcának a gyerekei egymással való kapcsolatát.

Nem árt azonban tudni, hogy minden életkorban (bizonyos mértékben még felnőttként is) ott van a rivalizálás a testvérek között a szülő figyelméért, a családon belüli pozícióért, az „erőforrásokért”, csak a megnyilvánulás más egy ötéves és egy tizenöt éves esetében. (A legnagyobb fokú rivalizálást azonos nemű, és életkorban egymáshoz közel álló testvéreknél szokták tapasztalni.)

Ha úgy nézzük, a testvér egyszerű vetélytárs, és pont. A testvéri kapcsolat nagyon ellentmondásos - és ez Porontyos pszichológusunk, Karolina szerint így is van rendjén - , a testvérek egymás iránti érzései viharosak és változékonyak tudnak lenni, és nem könnyű eldönteni, a szülő részéről milyen hozzáállás, viselkedés segíti elő a gyerekei jobb kapcsolatát.

A szülő ugyanis sajnos rengeteget tehet azért, hogy minél jobban elmérgesítse a gyerekei egymással való viszonyát, és ehhez remek muníciót szolgáltat, ha minden erejével törekszik annak elérésére, ahogy szerinte a „jó testvéreknek” viselkedniük kell egymással.

Nyilvánvaló, hogy mindenki a családtagok harmonikus együttélését tartja kívánatos célnak, és hogy minden gyereknek be kell tartania bizonyos viselkedési szabályokat, de senkit nem kényszeríthetünk arra, hogy szeressen valakit, csak mert az illető a testvére, vagy hogy élvezze a társaságát, játsszon vele akkor is, ha nem akar.

Korholni ilyesmiért egy gyereket nem érdemes, bűntudatot kelteni benne, mert ő „nem szereti a testvérét”, nagy hiba. Amit pedig végképp el kellene felejteni, az a „te vagy a nagyobb, lehetne neked több eszed”. Utóbbival garantáltan el lehet érni, hogy a nagyobbik egyre jobban berzenkedjen a kicsi ellen, és hátrányos helyzetűnek érezze magát a családban, a kisebb pedig – aki erőhátrányát egyébként is szívesen kompenzálja egy kis hattyú halála előadással és drámai műkönnyekkel – gyorsan megtanulja a saját javára fordítani a helyzetet, ha azt tapasztalja, hogy a szülő hajlamos a javára ítélni, csak mert ő a kisebb.

Bár a testvérek kapcsolata nem kizárólag a szülőkőn múlik, azt nem szabad elfelejteni, hogy a gyerekek vércseként figyelik és patikamérlegen mérik, melyiküknek mennyi szülői figyelem jut, kivel milyen szigorúan vagy éppen engedékenyen bánik a szülő.

A testvérkapcsolatok elismert kutatója, Judy Dunn szerint minél nagyobb különbséget lát egy gyerek az anya figyelmében és törődésében az egyes gyermekei iránti, annál élesebb lesz a rivalizálás és gyakoribb a konfliktus a testvérek között.

Az évek múltával a testvérharcok általában csillapodnak, legalábbis a látványosabb, üvöltözős-verekedős epizódok háttérbe szorulnak, bár egyes kutatások szerint 10–15 éves korban a legélesebb a testvérek közötti rivalizálás. Nem lesz azonban minden esetben szoros és bizalmas a testvérek közötti kapcsolat később sem, a felnőttek jó része nem ápol bensőséges kapcsolatot a testvérével, testvéreivel, sokan kifejezetten nem keresik egymás társaságát, ha találkoznak, szinte idegenekként viselkednek.

Ugyanakkor, sok felnőtt véli úgy, hogy a testvéri küzdelmek segítettek nekik megerősödni, képességeiket fejleszteni, és azt is tudjuk, hogy a rossz családi körülmények között felnövők számára nagy segítséget jelentett a nehéz gyermekkor során a testvérek jelenléte, de még normális családi körülmények között felcseperedők esetében is a testvér jelenti sokszor felnőttkoruk nehéz percei idején a támaszt. A testvér is csak olyan, mint bármelyik családtag: nem válogathatjuk meg, és néha minden jószándék ellenére sem passzolunk velük össze.

Könnyebb mondani, mint megtenni, de a legjobb, ha a legtöbb esetben meg sem próbálunk állást foglalni a testvérek konfliktusaiban (ami nem azt jelenti, hogy ne lépjünk közbe, ha durva terrorizálás vagy verés folyik). Úgyis mindig egymásra mutogatnak, és úgyis homlokegyenest mást állítanak.

Akárhogy döntünk, valamelyik igaztalanul bántalmazottnak fogja magát érezni. Régebben sokszor a „mindegyiknek kiosztok egy-egy pofont, aztán megkérdezem, mi történt” elven rendszabályoztak a szülők, és ennek finomabb, pofonmentes változata ma sem feltétlenül elvetendő: ha végképp lehetetlennek tűnik igazságot tenni, ugyanolyan büntetéssel kell útjára ereszteni minden félt. Ennek megvan az az előnye is, hogy mind ránk fognak haragudni, és egymással egységfrontba tömörülnek. És végül is ezt szerettük volna, nem?

Forrás: http://divany.hu