(sz)ÓDA a tévéhez /avagy higítsd amíg bírod/

Nemrég túlestem életem és szülôségem elsô szülôi értekezletén a óvodában. Nagy élmény volt (de tényleg) a kicsi széken kuporogva, laza körben ülve az óvónéniket hallgatni élénk figyelemmel. De most nem ez a lényeg. A menetrendszerû beszámolókat követô kötetlen beszélgetés közben került szóba Ő kinek említésére sztorik és panaszok zengték be a csoportszobát, és akirôl szólnék most Nektek is.

Nem szép dolog senkit sem kibeszélni a háta mögött ( a szemébe nézve pedig, nagy bátorság), de ennek ellenére én pont ezt fogom tenni Vele.
Vele, aki most is itt „ül” velem szemben és üres, szürke tekintetében látom magam. Életjelet nem mutat (mert én nem akarom) de hangtalanul is uralja a teret.
Kaphatunk Tôle szinte bármit ha akarjuk ezt, ô viszont eztán minden joggal felhatalmazva nem kér, hanem egyszerûen elvesz tôlünk dolgokat. Idôt, figyelmet, értékes pillanatokat…. Kicsit olyan ez, mintha lenne egy saját bejáratú fekete lyuk a nappali sarkában, ami elnyel olykor egy-egy részt észrevétlenül az életünkbôl. Ereje pont ebben rejlik, az észrevétlenségben. Irigye vagyok mindazoknak, akik nem állnak személyes kapcsolatban Vele. De hogy ki ô? A (hazánkban) tavaly épp ötvenedik születésnapját ünneplô televízió.

A gondolati csíra, hogy a lakásban található tévék számát és üzemidejét radikálisan lecsökkentem, már bennem/bennünk is megfogant.
Félreértés ne essék, nem szeretnék most semminemû negatív kampányt indítani, ismerem az egy fecske nem csinál nyarat hasonlatot. De gondolkodjunk el ezen. A tévé már régesrég túlnôtte kezdeti céljait. Semmi bajom azzal, hogy rendszeresen informálódunk a segítségével, de a céltalan bámulás bôszít. Nagyfiam nemrég elérte azt a kort, hogy jöhet a mesemesemese és mese minden mennyiségben. Esténként olvasunk de tudom, hogy saját magamnak köszönhetem azt, hogy reggelente az oviba indulásig fölém kerekedett Sam a tûzoltó, Thomas és barátai vagy éppen Arthur… nincs idôm ilyenkor, szaladgálok készülôdök, terepet rendezek… de nem mentegetôzök. A folyamat elindult. A baj akkor következik be, amikor ez az átkos láda fölébe kerekedik a többi napszaknak, programnak, teendônek… és végül az emberi kapcsolatoknak is.
- Nem megyek most ki az udvarra mert…,- majd összepakolok ha vége van a …..,- anya nem látom Tôled a ….,- anya nem hallom Tôle a …..,- hazaérünk mire kezdôdik a …..,- most nem érek rá mert nézem a…
Ismerôs valamelyik mondatkezdemény? Sajnos én hallottam már egyiket, másikat és egyáltalán nem voltam tôle boldog. Ehhez még hozzájött –megjegyzem pont jókor- mintegy megerôsítésként és ráeszmélésként Roald Dahl verse…és ez ütött.
Eljött a nyár, sokáig van világos, jó az idô, ezer a lehetôség udvaron - falun belül, és kívül egyaránt. Döntöttem: a tv nappal alszik! Télen kezdeni a „leszokást” kevéssé szerencsés a korai sötétedés miatt, de a nyár a lehetôségek évszaka  ! Hajrá! Kapcsoljuk ki…vagy ami mégjobb, be se kapcsoljuk míg be nem sötétedik odakint (aztán meg mehetünk aludni  ).
Bizonyos kor fölött ugyan a szülôi ösztöke -az életmód ezirányú megváltoztatására nézve- kissé gyenge (sôt hatástalan) lehet de az ovisok és kisiskolások még jól formálhatók!

További érvek helyett álljon itt tehát az abszurdba hajló Meghökkentô Mesék írójaként elhíresült Roald Dahl kedves verse Varró Dániel nagyszerû fordításában:


Varró Dániel: Tanács a televíziózással kapcsolatban
/Roald Dahl versének fordítása/

Az a legfontosabb dolog
(A gyerekekre gondolok),
Hogy SOHA, SOHA nem szabad,
Hogy tévémûsort lássanak –

Sôt, legjobb, ha a bárgyu láda
Már be sem kerül a szobába.
Amerre csak jártunk, a tévét
A gyerekek szájtátva nézték.

Két-három óra meg se kottyan,
Csak néznek, míg a szemük kipottyan.
(Múltkor is láttunk egy helyen
Tíz szemgolyót a szônyegen.)

(…)

Ó, persze, tudjuk, csendbe vannak,
A falnak fejjel nem rohannak,
Nem kezdik egymást hasogatni,
Hagynak nyugodtan mosogatni,

Míg fô az étel, hûl a lekvár –
De azon eltûnôdtetek már,
Hogy ez a rémséges doboz
Miféle dolgokat okoz?

ELSORVASZT MINDEN ÉRZETET!
MEGHAL BELÉ A KÉPZELET!
Az észt betömi, eldugítja!
A gyereket úgy elbutítja,

HOGY TÖBBÉ BIZTOSAN NEM ÉRT MEG
TÜNDÉRVILÁGOKAT, MESÉKET!
Az agya lágy lesz, mint a sajt!
FEJÉBEN DUDVA, GAZ KIHAJT!
NEM IS TUD MÁST, csak nézni majd!


„Na jó! – mondjátok majd. – Na jó!
De ha a televízió
Nincsen, mivel foglaljuk el
A drága gyermekünk, mivel?”

Ezt fogjuk akkor válaszolni:
Míg nem volt még e bamba holmi,
Míg e szörnyet fel nem találták,
Mit csináltak vajon a drágák?

Hát elfelejtettétek volna?
Ezt mondjuk lassan, szótagolva:
OL... VAS... TAK...! És OLVASTAK és
OLVASTAK, s még ez is kevés

Volt nekik, OLVASTAK tovább!
Fél napjuk olvasásból állt!
A polc könyvekkel volt tele,
A föld, az asztal is vele,

S az ágy mellett, a kisszobába
Még több könyv várt elolvasásra.
Sok szép mese, volt benne sárkány,
Volt indián, cet és királylány,

Kincses sziget, és messzi partok,
Hová sok csempész lopva tartott,
Kampó kezû, komor kalózok,
Egy elefánt, ki csak hallózott,

És rémes, éhes kannibálok,
Üstbe ki tudja mit dobálók...
Mily könyveken busult-vidult, ó,
Az a sok régi-régi lurkó!

Hát kérve kérünk titeket,
A tévékészüléketek
Dobjátok el, s mi hely marad,
Oda tehettek polcokat
(…)

Forrás: www.anyalettem.hu