Szerencsére nem robotok, hanem hús-vér emberek nevelik a gyerekeket, ez azonban bizonyos nehézségekkel jár. Anyának és apának is vannak érzelmei, így aztán hiába tudja ésszel, hogy a gyermeki erőszakosságra, agresszióra nem kellene hasonlóképp válaszolnia, az a helyzet, hogy ilyenkor benne is felmegy a pumpa, dühösnek, megbántottnak és tehetetlennek érzi magát, és nincs kedve kedvesen, türelmesen szólni a csemetéhez, és bölcs határozottsággal közölni, hogy amit tett, az helytelen.

Az még nem is lenne probléma, hogy látszik a szülőn, hogy haragszik. Nem baj, ha tudja a gyermek, mit vált ki másokból, és az is jó, ha a szülő élő, valós figura kellemes és kellemetlen érzelmekkel, nem pedig egy állandóan mosolygó báb. A baj ott kezdődik, ha a szülő le akarja vezetni a feszültségét a gyereken.

Az „erőszak erőszakot szül” mondás nagyon igaz mindkét irányban: a gyermek balhézása dühbe hozza a szülőt, a szülői erőszakos válasz fokozza a gyerek haragját. Végül mindenki üvölt, vagy anya, apa, akinek mégiscsak több eszköz van a kezében, bevet valamilyen hatásos büntetést, aminek eredményeképp a gyerek már nem kiabál, hanem sír, a szülő pedig egyszerre dühös és bűntudatos, mert sajnálja a gyereket, és ahogy csökken a haragja – hiszen levezette a gyereken - és oszlik a köd, ráeszmél, hogy az ő dolga lett volna kezelni a helyzetet, és ezt elszúrta.

A strand játszóterén egy hatéves forma lány láthatóan szándékosan ellökött egy valamivel kisebbet, minden bizonnyal a húgát. Az anya energikus léptekkel odamasírozott a nagylányhoz, és egy jókorát rávágott a fejére. A lány zokogásban tört ki, fogta a fejét, mondta, hogy fáj. Az anya válasza nem volt hallgató, de dühösen magyarázott, az apa próbálta csillapítani a kedélyeket. Sajnáltam az anyát, aki talán azt élte meg, most azonnal, világosan deklarálni akarja, hogy ez bőven nem fér bele. De az eredmény mégsem volt jó, mert abban a helyzetben valószínűleg négyen érezték rosszul magukat. A kishúgnak és az apának is fájdalmas végignézni ezt a jelenetet, a nagylány haragot és szomorúságot élhetett meg, mert bántó, ha ránk támad valaki, akitől védelmet, gyengédséget várnánk. Az anya talán valamit kiadott a mérgéből, de ennek ára a bűntudat, amit megélhetett, mikor ott sírt mellette a lánya, akinek ő okozott fájdalmat. Talán azt is sejti, hogy ezzel nem csökkenti, inkább növeli a gyermek agresszióját, és nem tanította meg, legközelebb hogyan viselkedjen, ha indulatot érez a húgával szemben

Néha többlépcsős a sor: a gyerek tesz valamit, amin a szülő felháborodik, erőszakkal reagál, a gyerek is egyre agresszívebb lesz, bedurvul, erre a szülő még jobban felháborodik, és ő is bekeményít, és így tovább. Csak úgy szakítható meg a lánc, ha valaki igazi együttérzést kap, ez az egy oldja a feszültséget. Együttérzést nemcsak a másiknak, hanem saját magunknak is adhatunk, ez történik, amikor megállunk egy pillanatra, és engedjük átérezni, mi fáj, és elfogadással nézünk ezekre az érzelmekre. (Ez más, mint az önsajnálat, mert abban benne van egyfajta áldozati attitűd. Az együttérzés azt jelenti, nekem ez ilyen és ilyen – de ettől még nem vádolom semmivel a másikat. Lehet, hogy neki is ugyanolyan nehéz.)

A szülőnek kell lennie annak, aki ezt elkezdi, és ésszerű sorrend, ha először saját magának ad empátiát. Ez az anyuka, nevezzük Rékának, mondhatta volna magának: „Réka, te most baromi dühös és szomorú vagy, és tehetetlennek érzed magad, és ez tök érthető, mert rengeteg energiád van a lányok nevelésében, és most úgy tűnik, hiába. Szeretnél békés és jókedvű családot, de nem tudod, mit tehetnél még, és ez frusztrál.” Mire ezt végig mondjuk, már érezzük is, hogy ennek nem megoldása egy jókora tasli.

Csakhogy kinek van ideje ezt végigmondani ott, az éles helyzetben? Senkinek, de utólag lehet. És nagyon hasonló helyzetek szokták magukat ismételni a hétköznapokban, a nagylány holnap és holnapután is tesz majd olyat a kicsivel, amire így érez az anya, és a frusztráció eredményeképp felmegy a pumpa. De akkor már ismerős lesz a helyzet, és rögtön érteni fogja magát. És amikor tizedszerre történik ugyanaz, talán már eszébe sem fog jutni lekeverni egyet, hanem például megkérdezi a nagylányt, miért volt ilyen dühös. Akkor a lány talán elsírja magát, de nem sértettségében, hanem mert van kinek sírni, és meglehet, elmondja, hogy nincs nyugalma a kistesótól. A kishúg pedig elmondhatja, hogy de ő vágyik rá, hogy foglalkozzon vele a nővére, aki szerinte nem is szereti őt. A nővér erre mondhatja, de szereti, csak most ábrándozni akart egyedül. Megbeszélhetik, hogy majd vacsora után játszanak együtt. Mindenki megnyugodhat, az anyuka is, mert érti, hogy nem rontott el semmit, és nem volt felesleges a sok erőfeszítés, egyszerűen az történt, hogy a nagylány így tudta csak kifejezni, hogy „hagyjál békén!”.

Lehet, hogy a szülőnek ki kell hámoznia az ügyetlen próbálkozásokból, mit is akar megfogalmazni a gyerek. Lehet, hogy nekifutnak, de elsőre, másodjára még rosszul végződik. Nem baj, mert ha hisz benne a szülő, hogy a konfliktusos helyzet mögött megvan mindenkinek az érthető igénye, csak rosszul fejezte ki, akkor ezt a hozzáállást megtanulják a gyerekek is. Talán akkor is lesznek indulatos szavak, ne adj' Isten még pofonok is. De mindig vissza lehet térni ahhoz, hogy „na, ezt most elszúrtam, próbáljuk meg másképp”. Mert mindig van másképp.

Cziglán Karolina

Forrás: http://divany.hu/