Napi nettó két óra nyafogás, két közepes hiszti, egy nagyobb. Ilyen az élet egy öntudatára ébredt kisgyerekkel, de van megoldás? Jó lenne, mielőtt bekattanok...

Nagyszerű dolog történt, Pircsi megtalálta magán az akarat gombot, és azóta, mindannyiunk örömére napi 24 órában benyomva tartja. Az apja büszkén konstatálja, hogy milyen ügyes, határozott nagylány, én viszont a nap végére a falra mászom tőle. Egész nap úgy érzem, mintha üvegcserepeken járkálnék, attól félek, hogy mikor talál ki valami olyat, amire nemet kell mondanom, amitől pedig beindul a hisztigép: indul az ökölbe szorított kézzel, vicsorítva ordítás, megfeszített testtel, kifulladásig. Játszmázás ez a javából, ő akar valamit, én nem engedem, vagy én akarok valamit (például megmosni a fogát), és ő ordít. A szakkönyvek ugyan azt írják, hogy ez még nem igazi hiszti, azt nagyjából kétéves kor körülre teszik, de valamit ezzel is muszáj kezdeni...

Pircsinél és az összes hozzá hasonló korú babánál alapvetően két különböző elégedetlenségi formát tudunk megkülönböztetni, az egyik a nyafogás (valamiért erről viszonylag keveset beszélünk, pedig létező probléma), a másik pedig a dühből fakadó hiszti, ami abból ered, ha valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné. Ebben a korban az előbbit sokkal nehezebb elviselni, hiszen az elégedetlenség konkrét okát nem tudjuk. Sokszor ő maga sem, csak annyit érez, hogy valami nem stimmel, s mivel beszélni még nem tud, így marad a nyafogás. A kérdés csak az, hogy mit rontottunk el, hogy ezt érdemeljük. A válasz, hogy semmit. Természetes folyamat, az agyi érés része, hogy a baba az öntudatára ébredt, viszont az eszköztára még elég hiányos. Nem tudja elmondani, hogy fáradt, hogy túl sok inger érte, és azt sem, ha idegesíti, hogy az anyja telefonál és nem vele foglalkozik. A legtöbbször egyszerűen csak fel akarja magára hívni a figyelmet, és ezzel el is éri.

A nyafogás még nem igazi hiszti, bár néhányszor abba torkollik. Az igazi hiszti kétéves kor körül jelentkezik, és a szomorú igazság az, hogy van olyan gyerek, akinél elég sokáig eltart. Ez részben vérmérséklet, részben pedig a hisztire adott szülői válasz kérdése, de számításba kell vennünk azt is, hogy ez egyszerűen a dackorszak velejárója. A hiszti oka legtöbbször az, hogy nem az történik, amit a gyerek akar, ebben az esetben indul a végeláthatatlan játszmázás szülő és gyerek között. Hajtépés, rángatózás, üvöltözés, harapás, csípés, rúgás... A kicsik eszköztára elég nagy ahhoz, hogy minket a legkülönbözőbb pillanatokban hozzanak kellemetlen helyzetbe. A jó hír az, hogy egy idő után a megfelelő szellemi érésnek köszönhetően képesek lesznek egy bizonyos szintig felülemelkedni a saját dühükön, de ez nem elég. A nyafival ellentétben, ami sokszor magától elmúlik, a hisztinél kulcsfontosságú a mi reakciónk.

Régen a csuklás ellenszere a citromlé volt, a hisztié pedig a hideg vizes zuhany, egyik szimpatikusabb, mint a másik. Mindkettőnek az az alapja, hogy a kicsit sokkoljuk valahogy, ez kicsit olyan, mintha minden velünk vitatkozót gyengeárammal hatástalanítanánk. Kicsit talán túlzás... Ezért bár a nagyszülők hevesen fognak érvelni a zuhany mellett, mi mégis mindenkit óva intünk tőle. Nagy hiszti esetében a gyerek arcát nem árt nedves törülközővel áttörölni, de ez nem megoldás. A nyafit pedig egyáltalán nem szünteti meg, csak fokozza.