Akinek már volt dackorszakos gyereke, az tudja, hogy a nagy hisztirohamok bármikor, bárhol rátörhetnek az amúgy bűbájos gyermekre. Ilyenkor kissé – nagyon – kifordul önmagából, taknya-nyála egybefolyik, és az addig kis tündér totyogó átváltozik egy nagy halom ordítássá.

A gyermekünknek ebben a korszakban teljesen mindegy, hogy épp hol vagyunk, lehet ő akár az amerikai elnök előtt is, ha épp akkor jön rá a hoppáré, akkor ott fog hisztizni. Az én lányaimon rendszerint vásárlás közben, a játszótéren és utazás közben tört ki az ordítozós roham, szerintem csak azért, mert ott nagyobb közönség előtt játszhatták el a drámakirálynőt.

Nem könnyű időszak, leginkább csak túlélni lehet, minden nap azzal a tudattal kell felkelni, hogy ez is elmúlik egyszer, és visszakapjuk a mi kis aranyos, mosolygós gyermekünket. A túlélésen kívül azért még van eszköz a kezünkben, amivel kicsit könnyíthetünk az életünkön, és rövidíthetjük a hisztériázós epizódok időtartamát.

Röviden a módszer lényege: beszéljünk ezekben a nagyon is hangos perceiben hozzá nagyon halk, nyugodt hangon, ez le fogja hűteni a kedélyeit.

A pszichológusok ugyanezt ajánlják felnőttek esetében is, akik valamiért verbálisan agresszívan közelednek hozzánk, miért ne használna ez a módszer a kis totyogóknál is.

Egy új kísérletben megfordították a szülő-gyerek közötti interakció irányát, és azt bizonyították, hogy nem a gyerek a hisztijén kell változtatni – úgysem lehet –, hanem a szülők hisztire adott reakcióján ahhoz, hogy a gyerekek hamarabb abbahagyják a hisztériázást

A szakértők szerint a lehető legjobbat akkor tesszük a hisztiző gyerekkel és magunkkal, ha nyugodtak és összeszedettek maradunk egy ilyen krízishelyzetben. Ha mi is ordítani kezdünk a kölkökkel, akkor egyrészt csak azt mutatjuk nekik, hogy ez a helyes viselkedésforma, másrészt pedig úgyis megpróbálnak túlordítani minket, amitől csak még nagyobb lesz a hangzavar, és még inkább szétcincálódnak az idegeink.

Végül is a gyerekek a mi példánkat követik.

Például ha elesnek, rögtön anyára néznek, akinek az arcán ha ijedtséget látnak, akkor rögtön elkezdnek bőgni, de ha mosolyog anya, akkor az ő riadalmuk is tovaszállhat. Mert egy mosolygó anya arcába nézni és bőgni, az azért nehéz feladat. Ha mi, anyukák-apukák, nem tudjuk kontrollálni az érzéseinket, akkor mégis miért várnánk tőlük, hogy ezt tegyék?

Idegeskedés helyett inkább íme, a módszer:

1. Uralkodj magadon és az indulataidon

Leginkább az segít, ha nem reagálsz a negatív viselkedésre. Bármilyen furcsán hangzik is, de a nem cselekvés ebben az esetben a legjobb cselekvés. Sokkal nehezebb nyugodtnak maradni egy hisztihelyzetben, mint mondjuk kiabálni, vagy akár bőgni egy jót. De ha sikerül a saját szavaidat és mimikádat szabályozni, annak varázslatos hatása lesz az épp hisztiben tobzódó gyermekedre. Beépített radarjuk van, ezért a nem verbális kommunikációdat is muszáj megreguláznod, ha eredményt akarsz elérni.

2. Beszélj lágyan, és legyen felépített stratégiád

Ez talán épp az ellenkezője annak, amit tenni akarnál egy ilyen akusztikus káosz közepén, amit a totyogód produkál. Egy óvónő tapasztalatai állnak a stratégia mögött, aki számtalanszor használta már sikerrel.

Egyszer például uzsonnaidőben az egyik kislány tányérjában pár keksz törött volt, amitől totálisan kiborult. Ledobta a földre az egész tányért úgy, ahogy volt, és éktelen sírásba kezdett, hogy ezt így ő nem hajlandó megenni, és most azonnal vége van a világnak. Az óvónő erre annyit reagált nyugodt hangon:

„Szólj, ha végeztél a sikítozással, és kitalálhatjuk, hogyan segíthetnék neked.”

A gyerek egy pillanatra megdöbbent, és csak visszakérdezett sírás nélkül, hogy „tessék?”. Sikerült tehát megakasztani a sírást egy kicsit, mert nem hallotta a saját kiabálásától azt, amit az óvónő csendesen mondott neki. A saját természetes kíváncsisága lefegyverezte.

Aztán:

„Végeztél a sírással?” – kérdezte az óvónő, szinte suttogva.

„NEEEEEM!” – folytatta a kislány az ordítást. Úgy 30 másodperc múlva körülnézett, és látta, hogy senkire nincs semmilyen hatással a kiabálása. Az óvónő nem mozdult ezalatt mellőle, de nem is reagálta le a hisztit, csak annyit mondott még egyszer:

„Itt várok, amíg befejezed.” – Még pár perc ordibálás volt a válasz, ami aztán átfordult hüppögésbe.

„Most már végeztél?” – kérdezte az óvónő.

„Ihigehehen.” – hüppögte a kislány.

Ehhez a szituációhoz sok – még több – türelem kellett, és az, hogy semmilyen reakciót ne mutasson az óvónő a gyerek felé. Természetesen minden gyerek máshogy működik, a lényege a módszernek az, hogy meg kell találni azt a reakciónkat, amit a gyerek a legkevésbé várna tőlünk, legyen az mosoly, ölelés, humor vagy kedvesség. Ahogy Chuck Swindoll mondta egyszer: „Az élet 10 százaléka, ami veled történik, és 90 százaléka, ahogyan reagálsz a történésekre.” Ez a gondolat lebegjen minden szülő szeme előtt, amikor épp hisztériába kezd a gyermeke.

Forrás: http://www.nlcafe.hu/