A gyermekek félelme sokszor irracionális és érthetetlen egy felnőtt számára, miközben a kicsinek nagyon is valóságot szenvedést okoz. A gyerekkori félelmeknek számos kiváltója lehet – ezek egy része főleg a legkisebbeknél majdhogynem természetes és elkerülhetetlen velejárója az életüknek. Mi annyit tehetünk, hogy igyekszünk ezeket felismerni, megérteni és enyhíteni.

Az egészen kicsi babáknak sok okuk van a félelemre: a világ, amibe csöppentek tökéletesen ismeretlen és idegen még, az érzékszerveik közel sem működnek olyan jól, mint egy felnőttéé, és úgy általában, teljesen kiszolgáltatottak az őket gondozó szülőknek, az édesanya törődésének és szeretetének.

Az egyik legjellemzőbb – és nem csak csecsemőkorban jelentkező – félelem is ez utóbbi tényből fakad: a magára hagyott baba és a nagyobb gyerekek is átélik a szakszóval szeparációs félelemnek nevezett érzést. Ez ellen nem lehet mit tenni, mindenképpen jelentkezik ez a szorongás, ha az édesanya egy kicsi időre egyedül hagyja a gyermekét, azonban könnyen feloldható ez a lelkiállapot: minél rövidebbre kell korlátozni azt az időt, amikor kénytelenek vagyunk távol lenni a picitől , mert amint visszatérünk, és a karunkba vesszük a gyermek aggodalmai elmúlnak. 1 éves kor körül a gyerekek a szülők minden egyes távozását úgy élik meg, mintha végleges lenne – ez is normális jelenség, de ettől még nem szabad elhanyagolni a kicsi félelmeit. Idővel, ahogy a gyermek nő és az értelme nyiladozik már, meg lehet majd értetni vele, hogy nem kell félnie akkor sem, ha épp nem vagyunk a közelében, hiszen nem hagyjuk őt el végelegesen, csak egy kis időre távozunk. Azoknál a gyermekeknél, akinél nem fordítanak a szülők erre gondot, a szeparációs félelem túlzott mértékben felerősödik, és egész felnőtt életükre kihathat. A szeparációs szorongást komolyan kell tehát venni, de kiváló ellenszerei vannak: a testi kontaktus, a kommunikáció, az ölelés. Ezeket nem lehet túladagolni, a gyermeket nem lehet „túlszeretni”: akkor se vonjuk meg tőle, ha azt szeretnénk, ha stramm, önálló, kemény kis legénnyé cseperedne majd.

A kisbabák az egyedüllét mellett még számos dologtól összerezzennek: a zajok például kifejezetten félelmetesek tudnak lenni az érzékeny fülecskéiknek. Ahogy növekszik és megismerkedik a hangok forrásával, úgy múlnak ezek a félelmek is. Éppen ezért nem jó, ha tökéletes „hangszigetelésben”, minden zajtól óvva nő a gyermek, mert ezzel megvonjuk tőle azt a lehetőséget, hogy tapasztalatokat, ismereteket szerezzen róluk, márpedig éppen ezek azok, amik a legjobban eloszlatják a félelmet.

A babák 7 hónapos korukra már egyértelműen felismerik azokat, akik a környezetükben élnek: a testvéreket, a szülőket, és a gyakran felbukkanó rokonokat, ismerősöket. Az idegenek azonban éppen ebben a korszakban kezdenek benne félelmet kelteni. Ez is egy jellegzetes „félelemkorszak”, ami el fog múlni ahogy a hetek, hónapok telnek, és nem kell túlzottan aggódni a mamának a jelenség miatt.

A sötétségtől való félelem jellemzően két éves kor körül jelentkezik: ilyenkor a gyermek nem hajlandó egyedül elaludni, és igényli, ha a lefekvés után égve hagyunk egy lámpát vagy legalább az ajtó marad résnyire nyitva. A sötétben gyakran megesik, hogy a gyerekek rémeket látnak, és kivetítik azokat a szorongásokat, félelmeket, amik addig felgyülemlettek bennük: ilyenkor jelennek meg azok a bizonyos szörnyek az ágy alatt, de bármilyen tárgy vagy személy átalakulhat a képzeletükben ijesztő, fenyegető lénnyé. Egy megnyugtató ölelés segíthet a gyermeket elfeledkezni ezekről a félelmetes lényekről.

Az óvodás korú gyerekek már a saját tapasztalataikból is merítenek, és rendszerint attól félnek igazán, ami egyszer már megtörtént velük és kellemetlen volt. Ilyen például a „szuri”, az orvos. Ugyanakkor továbbra is jellemző, hogy a fantáziájuk szüleményi, elképzelt félelmek is aggasztják őket: szörnyek, boszorkányok és más rémületes teremtmények.

Iskolás korban már jóval konkrétabb dolgoktól tartanak a gyerekek. Főleg olyanoktól, amikről tudják, hogy félniük kell, hiszen a szüleik megtanították erre. Ilyen a tűz, a víz, a sérülések, balesetek, gonosz bácsik, rossz osztálytársak, nagyot rúgó és harapós, csípős állatok, de a gyenge osztályzatok is. A korszak jellegzetes vonása, hogy ekkor kezd el tartani attól, hogy vajon mit szólnak majd hozzá a többiek, és félni kezd a környezete elutasításától, a kiközösítéstől. Egyrészt hagyni kell a gyermekeket, hogy tapasztalatokat gyűjtsenek és ezek oldják fel a félelmeket, másrészt gyakran kell beszélgetni velük és a kérdéseiket, aggodalmaikat komolyan véve a legjobb tudásunk szerint válaszolni kell. Az alap természetesen továbbra is a szeretet és a bizalom: az érzés, hogy támaszkodhat és számíthat a szüleire, akik feltétek nélkül is szeretik, a legtöbb hosszú távon káros félelmet segíti feloldani.

A nagy gyerekek már nem igazán aggódnak az ágy alatt bujkáló szörnyektől és a mesék rémületes teremtményeitől. nekik jóval gyakorlatibb természetű félelmeik vannak: ebben az időszakban drasztikus változásokon megy át a testük, ezért a nemi szerepekkel kapcsolatos félelmeik első helyre kerülnek, amit közvetlenül a társadalmi státusz iránti aggodalmak követnek. Bár a teljesítményük, iskolai eredményeik megítélése is fontos számukra, mégis jobban foglalkoztatja őket, hogy esetleg a jó eredmények miatt strébernek bélyegzik őket és a társaik kiközösítik. A lányok a vonzóságuk, szexepiljük miatt aggódnak, és ez sokszor fontosabb számukra a tanulásnál is. Bár ilyenkor már nem mutatják, sőt kifejezetten „cikinek” érzik, hogy odabújjanak az anyjukhoz, apjukhoz – pláne társaság előtt –, a szeretetre, megértésre és a szülői útmutatásra talán még nagyobb szükségük van ebben a korban mint bármikor előtte.

A félelem természetes és elkerülhetetlen – sőt nélkülözhetetlen –része az életnek. Az egészséges félelem távol tart meggondolatlan cselekedetektől, bajtól, de ha a félelem állandósul, túlzóvá válik, az tönkreteszi az élet örömeit is. Nem kell tehát a felcseperedő gyereket megóvni minden félelemtől, mert előbb utóbb önállóan úgy is szembe kell nézni ezzel az érzéssel. Ha már gyerekként megismerkedik vele és megtanulja kezelni, felnőttként kiegyensúlyozottabb és magabiztosabb lesz. Ugyanakkor a félelmek mellé mindig „biztosítani” kell a szeretet is, a lehetőséget, hogy a gyermek fedezéket, érzelmi kapaszkodót, támogatást kapjon. Ezek nélkül szinte senki nem képes szembenézni a félelmeivel és feldolgozni őket.

Forrás:http://www.nlcafe.hu