Egyik barátnőnk, Eszter nemrég mesélte, milyen nehéz feladat elé állította saját magát. Négyéves kislánya ugyanis a legtöbb gyerekhez hasonlóan nagyon szereti a meséket, csakhogy Eszter szerint a mesék túlnyomó többsége felesleges brutalitással van tele. Különösen az egyébként aranyos népmesékkel van sok baj: állandóan fejeket vágnak le bennük, szereplők egészben nyelnek le más szereplőket, és némelyikben többen halnak meg, mint egy ZS kategóriás akciófilmben. Ezért Eszter minden mesét átfogalmaz, a durva jeleneteket egyszerűen kihagyja, vagy mást talál ki helyettük.

Ez elsőre aranyos ötletnek tűnik, ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy célravezető. A meseterapeuták szerint a népmesék okkal tartalmaznak véres, bizarr vagy épp szorongáskeltő részeket, és nagy hiba lenne ezeket kivágni.

Vegyük csak az egyik kedvencemet: a rózsát nevető királykisasszonynak mindjárt az elején kivágják a szemét, és macska szemét teszik be a helyére, amit a boszorkány egy fiókból vesz elő. Felolvasná ezt óvodáskorú gyerekének? Márpedig fel kellene. Korbai Hajnal meseterapeutával, a Mosoly Alapítvány munkatársával beszélgettünk lefejezésről, tűzön pörkölésről és szörnyszükségletről.

Az alapprobléma szerintem az, hogy a felnőttek azt gondolják, hogy a gyerekek ugyanúgy látják a világot, ugyanazt élik meg a mesehallgatás alatt, ugyanazokat a képeket látják, mint ők. Pedig az a felnőtt, aki már látott emberboncolást vagy vérben tocsogó horrorfilmet, nyilván nem ugyanazzal a képi anyaggal dolgozik a képzeletében, fantáziájában, mint egy gyerek, akinek jó esetben a „legszörnyűbb” ilyen típusú emléke, mikor a játékbabájának a fejét levette, majd visszatette minden trauma nélkül. Vagy éppen látott feldarabolni egy vajaskenyeret... aztán felfalta!

Ám a mesék nemcsak ezen a szinten értelmezhetők, és hatnak a hallgatóra. A mese szereplői egyszerre azonosíthatók be a körülöttünk élő hús-vér emberekkel, és egyszerre szolgálnak útmutatóul a saját belső világunk feltérképezésében.

Vagyis a sárkány vagy a boszorkány egyszerre lehet egy rokon, vagy a szomszédasszony, de jelentheti egy olyan személyiségrészünket, vagy betegségünket, amely ellenünk fordult, és le kell győznünk. Meg kell semmisítenünk. Ha így nézzük, a gyereknek nemhogy szépíteni kell a sárkány lefejezésének, vagy a boszorka tűzön pörkölődésének részletét, hanem azt fogja a gyerek a legjobban élvezni a meséből.

Vagy amikor a főhős elveszíti a szeme világát majd visszanyeri a mesében (mire vagyunk vakok az életünkben?), feldarabolják és újraélesztik hétszerte szebben (hányszor éljük meg gyerekkorunktól egy-egy életszakasz végén, egy új kezdetén, vagy krízishelyzetek után, hogy teljesen új minőségben „születünk újjá”). Ezeknek a részeknek mind megvan a maguk jelentősége a történetekben, és a tudattalan és szimbólumok nyelvén szólva meg is érthetjük őket akár felnőttek, akár gyermekek vagyunk. De könnyen félre is érhetjük őket, ha a racionális bal agyfélteke szabályai szerint közelítünk a mesékhez.

Mi a helyzet a rajzfilmekkel, filmekkel? Azok is lehetnek nyugodtan rémisztőek?

Eltér a kettő. A másik szerencsés tulajdonsága a gyermeki fantáziának, hogy csak annyira ijesztőnek képzel el egy szereplőt vagy történést a mesében, amit ő még elbír. Kicsit szeret borzongani, van neki „szörnyszükséglete” is a szakemberek szerint, de csak annyira, amennyivel még meg tud küzdeni.

Ezért van probléma a készen kapott, felnőttek által készített képekkel, akár mesekönyvben, akár rajzfilmen. A mindent látott felnőttek sokszor túlteljesítenek az ijesztgetésben, nehezen tudják belőni, hogy mennyire kellene ijesztőnek lennie az adott gonosz boszorkánynak vagy szörnyetegnek. Nem tudnak belehelyezkedni a gyermekek képzeletvilágába. Az én gyerekem a Disney verzió Hamupipőke mostohája elől kiszaladt a szobából minden alkalommal, pedig ha csak hallgatja a meséket, bármilyen gonosz banyát jól bír.

És ha egyszerűen csak kihagyom a gonosz banyát?

Ha kihagyjuk a felnőttként félelmetesnek vélt részeket a meséből, ezzel pont a gyógyító erejétől fosztjuk meg őket. A tárgy nélküli szorongás, félelem egy meghatározatlan valamitől a legijesztőbb a gyerekek számára. Ahogy a lebegő szorongás kap egy tárgyat, és be lehet helyettesíteni egy gonosz meseszereplővel, ezzel egyszerre adunk lehetőséget a gyereknek arra, hogy eltávolítsa magától a félelmét, valamint, hogy megküzdjön vele a mesehősök példájának segítségével.

Rémálmai nem a népmesék ijesztő részeitől lesz a gyereknek, hanem a szakirodalom szerint éppen azzal fokozzuk a gyerekek szorongását, ha kigyomláljuk a félelmetes részeket, és az azokkal való megküzdési lehetőségeket.

És ha agresszív lesz a sok mesebeli verekedéstől? Mi van, ha a kislányom majd a népmesékből tanult módokon akarja megoldani az oviban a konfliktust?

Az agressziót nem fokozzák a mesék sem gyerekkorban, sem felnőttkorban. Sőt! Nincs több agresszió ezekben a népmesékben, mint a való életben! És azok, akik gonoszul viselkednek benne, mindig meg is kapják a méltó büntetésüket. Nem úgy, mint a való életben, vagy a Tom és Jerry féle laposraverős rajzfilmekben... bár be kell valljam, ezeket nagyon szerettem én is kiskoromban.

Azt gondolom, hogy meg lehet ilyeneket is nézni a gyerekkel, ha utána elbeszélgetünk róla. Van úgy, hogy éppen arra van szüksége, hogy lássa, ahogy elagyabugyálják egymást a macska meg az egér. És kinevetik magukból vele a feszültséget. Ha elmagyarázzuk neki, hogy lehet így érezni a testvéred vagy a barátod iránt is néha, nincs ezzel gond, képzeletben el is játszhatsz vele, de megcselekedni már nem szabad. Mert a valóságban ezek súlyos sérülésekkel járnak, és bántani nem szabad senkit.

Egy egészséges gyerek, ezt megérti, és külön is tudja választani a mesét és a valóságot, ha már megvan a kettős tudata.

Mi a helyzet a műmesékkel? Azok is jók?

Műmesékről így általánosságban nehéz beszélni. Vannak jók, és vannak nagyon rosszak. Számomra a népmese azért a legideálisabb, mert az már több száz év alatt átment egy alapos szűrőn, és csak azok maradhattak fent a rostán, amelyek fontos emberi kérdésekre adtak hiteles és működő választ. A kortárs műmesék ezen még nem mehettek keresztül, csak érezni lehet, hogy melyik az, ami megszólít a gyerekben valamit, és segít neki az életkorának megfelelő nyelvezeten megküzdeni a mindennapok kihívásaival. Andersen vagy Oscar Wilde már kiállta az idők próbáját, hiába műmesék, de az emberi lélek mélységeiről mesélnek. Bár ezek is inkább a nagyobb gyerekekhez és a felnőttekhez szólnak.

Vannak-e speciális korosztálynak való, vagy épp speciális élethelyzetekről szóló mesék? Például mit olvassunk költözködés, válás, betegség esetén?

A népmesék között, bár eredendően ezek is felnőtt műfajok voltak, annyiféle van, hogy minden korosztálynak lehet benne találni megfelelőt. Állatmesékkel lehet kezdeni a kis óvodásoknak, aztán később a kettős tudat kialakulásától (4-5 éves kor) szoktuk ajánlani a klasszikus varázsmeséket, melyek azokat a bizonyos „ijesztő” részeket tartalmazzák.

Vannak speciális mesék – minden élethelyzetnek megvan a mesebeli párja Boldizsár Ildikó meseterapeuta szerint. Megtalálni a legmegfelelőbbet sokszor nem könnyű még a szakembernek sem. A választásban a gyerekek a legjobbak. Ha bírjuk kitartással, hogy százszor egymás után is ugyanazt a mesét kell felolvasnunk a gyerekünk kérésére, biztosak lehetünk benne, hogy olyan mesét találtunk, mely az ő aktuális problémájára felel.

Forrás: http://divany.hu