Nem tudom, más szülők hogy vannak ezzel, de én néha elbizonytalanodom: vajon a gyerekeim hallásával vannak komoly gondok, vagy engem vesz körbe valami láthatatlan burok, ahonnan nem jut ki a hangom? Amíg csecsemők voltak még ellenőriztem is, hogy minden rendben van-e a fülükkel. Mivel többszöri, határozottan emelkedő hangerővel előadott rimánkodásom ellenére, századjára is megnyomták a számítógépen a kikapcs-gombot, eldöntöttem, hogy házi hallástesztnek vetem alá őket. Amikor egy pillanatra belemerültek a közös játékba, mögéjük lopakodtam és csettintettem. De ekkor rá kellett jönnöm, hogy én tulajdonképpen nem tudok csettinteni. Úgyhogy áttértem a tapsra. Gondoltam, ha nem fordulnak meg, amikor a két tenyerem összecsattan, akkor süketek… és minden szófogadatlanság megbocsátva. De ha hátrafordulnak… 

akkor, akkor, még nem tudom mit, de csinálok valami nagyon hatásosat, ijesztőt és retteneteset, hogy egyszer s mindenkorra megtanulják, anyával nem lehet packázni.

Nos, megfordultak a tapsra, én pedig csináltam valamit, de hogy mit, arra már nem emlékszem… és sajnos ők sem, így valószínűleg túlbecsültem a saját hatásomat, ijesztőségemet és rettenetességemet.

A bizonytalanságom tehát elillant, vagyis nem illant el, inkább határozott meggyőződéssé alakult át. Rájöttem ugyanis, hogy az általam keltett hangokat egyáltalán nem fojtja el valami láthatatlan burok, a gyerekeim hallásával pedig minden a legnagyobb rendben.

Tehát nincs baj, csak szarnak rám.

(Tudom, tudom, a szar csúnya szó, ám ennél annyi, de annyi csúnyábbat tudok… szóval tessék inkább büszkének lenni rám, amiért ilyen szépen önmérséklem magam.) Mivel az, hogy az ember nincs hatással a saját gyerekeire, szörnyen nyomasztó, úgy döntöttem, nem akarok tovább nyomasztódni, ezért vad ideológiateremtésbe kezdtem.

Meggyőztem magam, hogy a gyerekeim nemcsak hallják és felfogják szavaim értelmét, hanem igazából szót is fogadnak nekem. A hibát nyilvánvalóan nem ők követik el, hanem az a vélhetően orosz szakból kiöregedett látás- és hallássérült nénike, aki két kereszthímzés között bepötyögi a google-fordítóba a szülőről gyerekre mondatokat. A hiba a tolmács készülékében van.

Nézzünk néhány példát arra, hogy hangzik egy mondat, amikor elhagyja a szülő száját – és ugyanaz, miután lefordították gyerekre:

1.

Felnőttül: „Rakj rendet a szobádban! Most!”

Gyerekül: „Majd ha befejezted a játékot és az orrodat is piszkáltad egy kicsit, söpörj be mindent az ágyad alá, úgysem veszi észre ez a hülye! “

2.

Felnőttül: „Öltözz gyorsan, megint elkésünk a suliból!”

Gyerekül: „Állati hideg van, húzd magadra a paplant és aludj tovább! Esetleg förmedj rá erre a sipákoló némberre, hogy kushadjon, mert ilyen ricsajban nem jön álom a szemedre!”

3.

Felnőttül: „Ne verekedjetek, az erőszak nem megoldás semmire!”

Gyerekül: „Csukjátok be a szobaajtót, és úgy verekedjetek, hogy ne hallják a szülők, különben este nem lesz mese!”

4.

Felnőttül: „Mosd meg a fogad, mert jönnek a fognyűvő manócskák!”

Gyerekül: „Fognyűvő manócskák, hah! Megint át akarnak baszni, de azért vizezd be a fogkefédet, mert addig úgysem nyugszanak!”

5.

Felnőttül: „Nem, nem veszünk rollert, mert van görkorcsolyád, és azt sem használod.”

Gyerekül: „Csapd magad hanyatt a boltban, visíts mintha ölnének, és ha valaki szánakozva megközelít, kiabáld azt, hogy a szüleid a neten hirdetik a szerveidet!”

6.

Felnőttül: „Hozd a házidat, gyorsan megcsináljuk, és mehetsz is játszani.”

Gyerekül: „Tégy úgy, mintha nem hallottad volna, mit mondott. Lehet, hogy tapssal megpróbálja majd magára vonni a figyelmedet, de ha meg se rezzensz, benyeli, hogy süket vagy, és holnap nincs suli.”

Természetesen nincs bennem harag a google-fordítós nénike iránt. Milyen egy aljas némber lennék én, ha az azonnali elbocsátását követelném? Nem, erről szó sincs. Mindössze annyit szeretnék, hogy értsék meg a gyerekek: a nénike nemcsak felnőttből fordít gyerekre, hanem gyerekből is felnőttre, és ne lepődjenek meg, amikor például arra a kérdésükre, hogy „Anya, befizetsz a háromhetes fotós táborba?” azt a választ kapják, hogy „Nesze, itt egy fagyi, örüjjé’!” Esetleg arra, hogy: „Anya, már elmúltam 15, szerelmes vagyok ebbe a fiúba, nem baj, ha csak 11-re érek haza?”, azt a választ kapja, hogy: „Menjetek csak, drágám… de fél hétkor fürdés, ne felejtsd… biztos, ami biztos, apád is elkísér, ő majd időben hazahoz.”

Ó… és még mennyi példát tudnék hozni. De nem hozok. Hátha miattam mégis kirúgják szegény nénikét, és akkor kiderül, hogy az ő félrefordításai nélkül is teljességgel hatástalan vagyok. Hát kell ez nekem?

Kormos Anett

Forrás: http://wmn.hu/