“Ha fogyni szeretnél, melyik hozzáállás lenne motiválóbb számodra?

Kövér vagy. Addig nem veszek neked új ruhát, amíg le nem fogysz.

Vagy:

Menjünk el egyet sétálni vacsora után.

Készítek neked egy salátát.

Szeretlek, úgy szeretlek, ahogy vagy.

 Ha meg kellene tanulnod úszni, melyik hozzáállás lenne motiválóbb számodra?

Nem akarom hallgatni, ahogy itt sírsz. Nyomás be a vízbe és ússzál! Ne viselkedj úgy, mint egy kisbaba!

Vagy:

Itt leszek melletted.

Meg tudod csinálni. Ha nem ma, akkor majd holnap újra megpróbáljuk.

Szeretlek, úgy szeretlek, ahogy vagy.

Hogy ha jobban oda kellene figyelned a tisztálkodásra, melyik hozzáállás lenne motiválóbb számodra?

Mi ez a bűz? Csodálom, hogy vannak még barátaid.

Vagy:

Menjünk el a boltba, és vegyünk neked egy dezodort.

Olyan finom illata van a hajadnak, amikor frissen van mosva. Szerintem minden nap meg kéne mosnod.

Szeretlek, úgy szeretlek, ahogy vagy.

Ha az asztali viselkedés szabályait kellene megtanulnod, melyik hozzáállás lenne motiválóbb számodra?

Úgy eszel, mint egy malac. Látni se bírom, ahogy zabálsz. Undorító vagy.

Vagy:

Minden falat után megpróbálom lerakni a villámat, látod? Szeretném, ha megpróbálnál utánozni engem. 

Köszönöm, hogy csukott szájjal rágod meg az ételt.

Szeretlek, úgy szeretlek, ahogy vagy.

Ha egy kicsit ügyetlen és rendetlen vagy, mi tudna jobban motiválni, hogy felelősségteljesebbé válj?

Semmit nem bírsz normálisan megcsinálni? Vagy elhagysz valamit vagy rendetlenséget csinálsz magad körül!

Vagy:

Mindenki hibázik néha. Így tanulunk.

Nem olyan nagy dolog ez – csak fogj egy rongyot és takarítsd fel magad után.

Szeretlek, úgy szeretlek, ahogy vagy

Egész életemben kövér voltam, féltem az úszástól, néha büdös voltam, nem tudtam helyesen viselkedni és rendetlen voltam. Azokban az időkben nagyon jól jött volna egy kis bátorítás. Így aztán, amikor azt láttam, hogy egy kisfiút kiparancsolnak a medencéből, mert félt úszni, a napszemüvegem mögött potyogtak érte a könnyeim. Láttam az apa szemében a csalódottságot, ahogy a didergő, térdeit szorosan átkaroló fiára nézett. Az a férfi nagyon szerette volna, ha a fia megtanul úszni. De talán azt gondolta, hogy ha leszidja őt és nem vesz tudomást a könnyeiről, akkor azt éri el, hogy legközelebb jobban próbálkozzon majd a fia?!

Bizony volt olyan idő az életemben, amikor én is így gondoltam…

egy kislányról és a furulyájáról,

egy kislányról és az állandó rendetlenségéről,

egy kislányról és az állandó lassúságáról,

egy kislányról és arról, hogy képtelen volt megtanulni biciklizni.

“Játszd el még egyszer azt a dallamot, de hát nem is próbálsz meg odafigyelni rá!”
“Már megint kilöttyintetted? Ugye nem mondod komolyan?”
“Hányszor kell még elmondanom, hogy siess már?”
“Minden más gyerek megtanult már biciklizni, most már épp itt lenne az ideje, hogy te is megtanulj.”

Minden egyes kemény szóval, minden egyes rosszalló pillantással és csalódott fejrázással az a kislány egyre kisebb lett. Az önbizalma csökkent. A magába vetett hite csökkent. A ragyogása csökkent. Aztán egy nap egy legyőzött ember szavai szóltak belőle:

“Anya, én csak jó akarok lenni,” sírt a kislány,aki valaha imádott a kedvenc furulyáján játszani. Most pedig lerakja a kedvenc hangszerét a földre és azon gondolkodik, egyáltalán kezébe vegye-e még valaha.

Idővel az állandó kritikám és a rosszalló arckifejezéseim elhitették vele, hogy nem elég jó.

Idővel összetörtem a gyönyörű lelkét — azt, ami kivételessé és ragyogóvá tette őt.

Motiváltam őt? Hát, nem igazán.

Van egy nagyon finom határ a segítőkész felnőtt iránymutatás és a tekintélyelvű megszégyenítés és lekicsinylés közt (ez utóbbit persze sokszor a jó szándék álarcába bújtatjuk). Ahogy újra és újra átléptem ezt a határvonalat, a gyerekem szembesült a rideg valósággal: Bármit is csinál, nem elég jó nekem, soha nem tud a kedvemre tenni.

Motiváltam őt? Hát, nem igazán.

Amikor rádöbbentem arra, hogy a gyerekem úgy nő föl mellettem, hogy a szeretetemet attól teszem függővé, mit tesz és nem azért szeretem, amilyen ő maga, szóval amikor ez a gondolat formát öntött bennem, valami örökre megváltozott. Többé már nem a szigorú munkafelügyelő voltam számára. Egy szerető és bátorító szülővé váltam…

Ahelyett, hogy minden egyes apró hibára megjegyzést tettem volna, a fontosabb dolgokra próbáltam meg koncentrálni, olyan dolgokra, amelyek valóban veszélyt jelenthetnek számára, vagy amelyeknek hosszú távú következményei lehetnek.

Ahelyett, hogy elvártam volna tőle, hogy mindenben ugyanolyan szinten teljesítsen, mint a vele egykorú gyerekek, elfogadtam, hogy ő is megtanulja majd, csakhogy a saját tempójában.

Felhagytam vele, hogy nagy ügyet csináljak minden egyes kis balesetből, sőt rájöttem, hogy sokkal ügyesebben fel tud takarítani maga után, ha nem járok rosszalló arckifejezéssel a sarkában.

Ha olyan rossz szokása volt, amit szerettem volna, ha megváltoztat, jó példával jártam elöl. Ha azt akartam, hogy egészségesebben éljen, én magam kezdtem el egészségesen élni, majd megkérdeztem, lenne-e kedve velem tartani. Segítő eszközöket adtam neki (órát, kipipálható teendők listáját), hogy rávezessem, hogyan tud hatékonyabb és felelősségteljesebb lenni az én közreműködésem nélkül is.

Az erőfeszítéseit értékeltem, nem pedig az eredményt, arra pedig nagyon figyeltem, hogy mindig legalább háromszor annyi pozitív dolgot mondjak, mint negatívat.

A szerető és bátorító szülőség szárnyai alatt az elmúlt években megtapasztalhattam, hogyan virágzik a gyerekem. Az önbizalma és az önbecsülése szárnyakat kapott. Most már mer kockázatot vállalni, és ha hibázik, tudja, hogy az nem a világ vége, hiszen újra és újra lehet próbálkozni. Tudja, hogy mindig is szeretni fogom attól függetlenül, hogy mit tesz, vagy nem tesz meg.  Tudja, hogy bízhat bennem, akkor is, ha valamit nem jól csinál. Szereti önmagát, úgy ahogy van, még akkor is, ha bizonyos dolgokat másként csinál, mint a többiek.

Bárcsak korábban felhagytam volna a szigorú munkafelügyelő szerepével! De nem fogok rágódni a múlton. Csak a ma számít.

Remélem, hogy a saját fájdalmas tapasztalataimmal és az szülői hozzáállásomat megváltoztató felfedezésemmel segíteni tudok másoknak is, hogy úgy lássák a dolgokat, mint én:

A szégyen eltávolít, a bátorítás összeköt.

Az ítélkezés megbénít, a szenvedély felszabadít.

Az elkeseredettség leblokkol, a türelem győzedelmeskedik.

A kiabálás elnémít, a megbeszélés ajtókat tár ki.

A hibáztatás fájdalmat okoz, a megbocsátás gyógyít.

A lekicsinylés pusztít, a dicséret épít.

Az elutasítás elveszít, a feltétel nélküli szeretet győzedelmeskedik.

Ha gyerek lennél, aki megpróbál az életben a lehető legjobban boldogulni, mi lenne a legmotiválóbb hozzáállás a számodra?

Sosem fogod tudni rendesen megcsinálni.

Vagy:

Szeretlek, úgy szeretlek, ahogy vagy. „

A cikket Rachel Macy Stafford írta és volt olyan kedves, hogy megengedte, hogy a magyarra fordított változatát kitegyem a Csupa Szív Magazinra is. Rachel elképesztően sugárzó és motiváló személyiség, ami az írásain is mindig érződik. Egy másik, szintén személyes élményén alapuló, sokakat megérintő cikkét már olvashattátok itt nálunk, de még rengeteg inspiráló írást találhattok a saját oldalán, a Hands Free Mama-án. Szívből ajánlom, hogy látogassatok el hozzá, sőt, nemrég egy könyve is megjelent.

Jó olvasást, elgondolkodást és önvizsgálódást!

Forrás: http://www.csupaszivmagazin.hu