Köszönöm, nem kérek tortát. Fogyókúrázom! – mondta a lányom hatodik szülinapján egy vendég kislány. Döbbenten meredtem rá. Nem egy duci kislány szájából hangzott el ez a mondat, hanem egy kifejezetten vékonyka osztálytárséból.

Az anyukája azonban nem volt vékony. Úgy tippeltem bőven 100 kiló fölött járhatott, és az egész óvoda tudta, hogy folyamatosan fogyókúrázik. Nyilván tőle tanulta a gyerek ezt a szót, és azt a lemondó legyintést is, amivel visszautasította a tortát – ellentétben az anyukájával, aki kétszer is szedett belőle. Ő ugyanis azt vallotta, hogy bizonyos különleges alkalmakkor fel lehet függeszteni a diétát.

A kislány viszont pengeélesre szorította a száját, és hiába kínálgattam, állítva, hogy neki nincs szüksége a fogyókúrára, nem volt hajlandó egy szeletet sem szedni. Figyeltem. Mást sem evett, csak nézte a többieket, amint boldogan tömik magukba az ilyenkor szokásos partifalatkákat.

Nem szokásom vendéggyerekeket étellel tömni, még kevésbé beleszólni mások nevelésébe – de most nem tudtam visszatartani magam. Egy alkalmas pillanatban, amikor az összes gyerek már a átadta magát a játéknak, félrevontam az anyukát, és elmondtam neki, hogy mit mondott a lánya. És hogy ezt az egész fogyókúra dolgot én nagyon furcsállom.

Ám az anyuka nem osztotta az aggodalmam. Szerinte ugyanis nem baj, ha egy gyerek nem eszik. Bár őt is hagyták volna békén gyerekkorában, sóhajtott, és elmesélte, hogy otthon náluk az volt a szabály, hogy az étel szent és nem lehet visszautasítani. Szenvedett is tőle rendesen, hiszen annak idején vékony, válogatós gyerek volt, és a szülei annyira aggódtak miatta, hogy étvágygerjesztő cseppekkel tömték. Aztán itt az eredmény, mutatott végig magán. Évtizedek szenvedése és öngyűlölete sugárzott belőle. Majd a szemembe nézett, és közölte: ő a saját gyönyörű, vékony kislányát nem fogja elrontani. Ha nem akar enni, azzal nincs semmi baj, jelentette ki, majd hátat fordított nekem, és szedett a tányérjára még pár szendvicset.

Nem mertem vitatkozni, mert persze elvileg egyet értek vele. Én magam is a laza, kényszermentes étkezések híve vagyok. A különbség csak annyi, hogy az én gyerekeimnek eszükbe sem jut a fogyókúra. Bár a válogatásukkal gyakran az őrületbe kergetnek, igyekszem humorral elütni az étkezések körül felmerülő vitákat, amelyek leginkább az egészséges csokoládémennyiség körül szoktak kirobbanni.

De szerintem ez normális. Nem úgy a fogyókúra, ami olyan szó, aminek úgy vélem, nem kellene egy hatéves kislány szótárában szerepelnie. Akkor sem, ha az anyukája minden héten újfajta diétát próbál ki a kilói leadására. Nyilván nem tudjuk a gyerekeinket kizárni az életünk kínjaiból, bármennyire szeretnénk, és az is normális, hogy utánozni akarnak. Ott tipegnek a magas sarkú cipőnkben, és bekenik magukat az elöl hagyott rúzsunkkal – de az, hogy fogyókúrába kezdjenek, csak azért, mert az anyjuk túlsúlyos, számomra túlzásnak tűnik.

Nagy Brigitta pszichológus is ugyanezen a véleményen van.  „Az anorexia gyakran az anya-lánya kapcsolat hibás működéséből fakad. Ilyenkor az anya sugározza a gyerek felé az evéssel, nőiességgel kapcsolatos saját traumáját, ami aztán a gyerekben jelenik meg.”

Lehet, hogy az avatatlan szemnek úgy tűnik, túlreagálom ezt a „fogyókúrázós” mondatot, de sajnos újságíróként sok anorexiáról és bulimiáról szóló cikket írtam már, és nagyon sok beteggel beszélgettem. Egyszer egy evészavaros embereket kezelő klinikán is eltöltöttem egy napot, ahol döbbenetes sorsú nők (és férfiak) meséltek a pokolról, amiben élnek. Soha nem fogom elfelejteni azt a csinos lányt, aki arról mesélt, hogy ő sokáig nem is tudta, hogy neki étkezési zavara lenne. A tényt, hogy egyre több és több hashajtóra van szüksége, rossz emésztésének tulajdonította. Aztán amikor már napi száz hashajtó bogyót kellett bevennie (nem elírás, tényleg ennyit!) és távoli kerületek gyógyszertáraiba kellett mennie, mert a környékbelieknek már gyanús volt, hogy ennyit szállít haza, akkor rájött, hogy szüksége van segítségre.

Ott kezelték azt a férfit is, aki arról mesélt, hogy a felesége évekig azt hitte, neki van a legjobb férje, mert mindig ő vállalta magára a mosogatást. Pedig csak azért tette, hogy a tányérokon maradt maradékot megehesse. Mindenkiét. Soha nem érezte magát jóllakva, legalábbis a fejében. Mert a hasa azért elég gyakran jelzett, ilyenkor elment a WC-be és könnyített magán. A fogai a sok hányástól már feketék voltak. A fogorvosa javasolta neki, hogy keressen segítséget.

De a legszomorúbb az a lány volt, aki akkoriban már felkelni se tudott. Állandóan fázott, vastag takarók alatt pihent, de a kedvemért fellebbentette a takarót. Semmi zsír nem volt a testén, és a gyomra annyira tönkrement a sok éhezés miatt, hogy most már hiába akart enni, nem volt rá képes. Szondával táplálták, de már elkéstek. Pár héttel a beszélgetésünk után meghalt. 25 kilós volt, 180 centi magas.

Soha nem fogom elfelejteni ezeket az embereket – ám tény, hogy egyik sem volt óvodás. Az anorexia ugyanis az esetek többségében tinikorban kezdődik. Sok-sok oka lehet annak, hogy miért robban ki, de az biztos, hogy komoly szerepet játszik benne a családi minta, az étel körüli egészségtelen szokások, a kontroll, amit ezek a fiatal lányok és fiúk szeretnének magukhoz ragadni és persze a divatmagazinok csontsovány modelljeinek képe, és az ezek hatására kialakuló torz énkép, testkép.

Korábban azonban eszembe se jutott, hogy gyerekként is lehet anorexiás valaki. Szakértőnk szerint világszerte azt tapasztalják a pszichológusok, hogy az anorexia egyre korábban jelentkezik. A legfiatalabb anorexiás betegek alig 3 évesek (ez szerencsére ritkaság), de úgy tűnik, hogy nagycsoportos óvodások, kisiskolások körében az utóbbi évtizedben egyre több táplálékzavaros gyereket diagnosztizáltak.

Az anorexia pedig nem lehet félvállról venni, mert halálos betegség. Nem lehet ezt elégszer hangsúlyozni. A betegek 5%-a meghal, minden kezelés ellenére, ami őrült nagy szám! Ennél is többen vannak, akik bár életben maradnak, egész életükre szóló egészségkárosodást szenvednek az éveken át tartó éhezés miatt, a betegség poklában töltött elvesztegetett évekről nem is beszélve. Tíz éven aluli gyerekeknél ez még súlyosabb következményekkel járhat.

„A leghatékonyabb kezelés a családterápia, mivel az anorexia nem egyetlen ember problémája, nem is lehet egyedül kilábalni belőle – magyarázza Nagy Brigitta pszichológus. – A beteg mindig a család hibás működésére reagál, és csak akkor lehet újra egészséges, ha a családtagok is partnerek ebben, ha ők is megváltoznak. Minél kisebb az érintett beteg, ez annál fontosabb. Egy gyerek egyedül nem tud meggyógyulni, ehhez fontos, hogy például ebben az esetben az anya is változtasson nemcsak az ételekhez, de a saját nőiességéhez való viszonyulásán, mert az anorexia inkább erről szól. Nagyon fontos azonban, hogy mindenki, aki gyerekekkel találkozik, foglalkozik, felismerje az intő jeleket, ha a gyerek hirtelen fogyókúrázni kezd, noha láthatóan nincs rá szüksége, ha kerülni kezdi a közös étkezéseket, számolni kezdi a kalóriákat és mániákus testedzésbe kezd. Ezek olyan vészjelek, amelyek mind-mind arra utalnak, hogy közbe kell avatkozni. Ha felmerül az evészavar, akkor a gyerek hosszú távú lelki és testi egészsége a tét, nincs idő halogatásra.”

Forrás: http://www.nlcafe.hu/