Az alábbi írás nem saját tapasztalatból született, de sokaknak lehet ismerős a helyzet:

"Én kényeztetem, te neveled." Hallottátok már ezt a mondatot? Bizonyos nagyszülők kedvenc szólama. Viccesnek tűnik elsőre, kívülről hallva, de átélve egyáltalán nem az. Ha ilyen az anyósod vagy az anyád, akkor már csak a gyerekedben bízhatsz, hogy jól veszi ezt az ördögi akadályt.

Amikor még nem voltam anya, akkor azt gondoltam, hogy persze, ez így normális, az anya nevel, a nagyi meg ajándékoz és mindent megenged. Akkor még én sem gondoltam végig, milyen rossz ez a kényeztetés alanyának, a gyermeknek.

A dolog úgy néz ki a gyakorlatban, hogy anya (konkrétan én) kiteszi a lelkét, szinte semmire nem ér rá, mert szalad a ház, vár a házimunka, a kert, ott a nagyobbik gyerek, és büszke, hogy 2 hónapos másodszülött gyermeke egyedül is eljátszik a kiságyban, este fürdés és szopizás után egyedül elalszik pár perc alatt, és minderre nem kellett nevelni órákig tartó sírással, hanem egyszerűen csak így lett. Napközben ugyan egy-kettőt nyüszköl, ha nem tud elaludni, de akkor meg kell cirógatni a pocakját, és máris semmi baj. És akkor megérkezik a nagymama (aki jelen esetben az anyósom, de ugyanígy kiakadnék, ha a férjem anyósa lenne!). És ő fogja magát, és az első nyüssznél kikapja a kicsit, azzal a felkiáltással, hogy „Nem bírtam ki!”, és csak ringatja, ringatja, és ezt eljátssza minden nyüssznél, és közben kedélyesen gügyögi a csecsemőnek, hogy „Elrontalak! Anyád meg majd szenvedjen a jövő héten!” (amikor már nem lesz itt, ugyebár). És ezt eljátssza minden látogatásnál. És anya látja maga előtt azt a bizonyos jövő hetet: szegény gyermek, nem fogja érteni, hogy miért nem veszi fel senki, és zokogni fog, csak zokogni, mert anyának nem lesz több ideje, ott a nagyobbik gyerek és apa, akiknek enni kell adni, takarítani kell – nem kell sorolnom, nyilván.

 Ezért kezdtem el azon gondolkozni, hogy az ilyen nagymama kit szeret igazán? Mert a menyét biztosan nem... Az unokáját szereti annyira, hogy pár nap kényeztetésért több hét zokogásra kárhoztatja? Hát, szerintem nem. Szerintem csak önmagát szereti, hiszen jó nagymamát játszani jó érzés, pihepuha, selyembőrű, nevetős kisbabát dajkálni, nagyon-nagyon jó érzés. (Persze, nekem is nehéz őt letennem, de néha muszáj, különben teljes személyzetet fizethetnénk.)

Elsőszülött gyermekemmel is hasonló dolgok játszódtak le. Akárhányszor együtt mentünk boltba, a lányom kinézett valamit magának (rendszerint egy méregdrága, ámde teljesen haszontalan plüssállatot), elvittük a pénztárig, én mondtam, hogy majd visszaviszem, úgyse fogja észrevenni, de a jó nagyi megvette. Minden alkalommal. Csoda-e, ha most már egy ajándéknak sem tud örülni a gyermek?

Visszatérve a második gyermekre: eddig szerencsére nem szenvedett komolyabb jellemtorzulást :), viszont amikor itt van az említett nagyi, akkor számomra kínszenvedés minden pelenkázás és fürdetés, mert szó szerint befekszik elém a pelenkázóra, és nem átallja azt mondogatni, hogy „Anyád a pokolba kíván, útban vagyok neki! De kit érdekel? Kit érdekel?”

Persze egy jó nagymama jó tanácsokban is bővelkedik. Milliószor végighallgattam már pl., hogy a férjem és az öccse már 6 hónaposan biliztek, és micsoda dolog, hogy én hagytam, hogy a lányom jóóóóval 3 éves kora után, teljesen saját döntés alapján álljon át bilire, és nem ültettem már rá, amint ülni tudott. Itt is csak csendben jegyzem meg: egy éven át kérdezgette minden nap, hogy ráültetem-e a bilire a kislányt, de mikor nálunk volt egy hétig, én pedig kórházban voltam, ő egyetlen napon sem ültette rá.

Szintén fontos dolog, hogy az unoka sose sírjon a nagyszülő miatt. Tehát a gyermeknek, ha üvölt tőle, akkor a haját csak anya moshatja. Még akkor is, ha több, mint egy hétig van kórházban, mert várja a kistesót. Egy alkalommal odáig fajult a „nem akarom, hogy sírjon-effektus”, hogy szegény lánygyermekem bekakilt, miközben én a város másik végén voltam, nagyi pedig nem cserélt pelust, mert akkoriban a lányom mindig sírt popsitörléskor. Igaz, hogy a kaki kifolyt a pelenkából, leülni nem tudott már a gyerek, az egész lakásban kőkemény szag terjengett, minden ruháját jól átitatta a kaki a kicsinek, de legalább nem sírt! Ugye, szép dolog a szeretet? :)

Nem tanulsággal akarom zárni írásomat, hiszen nem teszek semmit, csak megpróbálok minden konfliktust kikerülni. Egy frappáns választ azonban már kitaláltam egy másik, szintén nagyi-szólamra: „Bezzeg, ha nektek is mosni kéne a pelenkát, mint nekünk, már fél évesen bilizne a babátok!” – „Bezzeg, ha még az ősemberek korában élnénk, nem tudnál beszólni, mert még nem alakult volna ki a beszéd!”