Amikor a gyerek a legidiótábban viselkedik, nos, őszintén szólva még a saját anyjának sincs kedve éppen ölelgetni. Még csak az hiányzik, megerősíteni a rosszaságban! Helyette viszont ott vannak a jól bevált büntetések, amikben egyébként legtöbbször a szülők is szocializálódtak: elvenni a játékát (tabletet, telefont), vagy lehúzni arcunk redőnyét, lelkileg elérhetetlenné válni, oda sem figyelni rá. A csapás mindig ellencsapást szül.

A TELEFONNAK AZ ISKOLATÁSKÁBAN A HELYE! VAGY MÉGSEM?

A te gyerekeddel eltetetik, vagy használják az órákon? Akkor hogy lesz itt digitális átállás az oktatásban? Pedig nagyon időszerű lenne.

Tovább »

A Hufftington Post cikke szerint ugyanakkor ez a legrosszabb, és legkevésbé célravezető reakció. Ha egy pillanatra elgondolkozunk, és megpróbáljuk megérteni a gyereket, könnyű belátni, hogy bizony nekünk is vannak borzalmas napjaink, amikor minden rossz. A munkánk egy kalap fos, egész nap zuhog az eső, elromlott a bojler, és még a partnerünkkel is jól összevesztünk valami hülyeségen. Ilyenkor hiányzik a legjobban a megértés, és hogy jól hozzábújhassunk valakihez, aki megvigasztal, és megnyugtat.

Sokszor még a tapasztalt, és fejlett önismerettel rendelkező felnőttek sem képesek egy ilyen felfokozott helyzetben megállni, és azt mondani, hogy elég ebből! Nem veszekedni akar, hanem rosszul érzi magát, azért viselkedik hülyén, és letolás helyett megértésre lenne inkább szüksége. Akkor mit is várunk egy gyerektől, aki még sokkal inkább ösztönlény, és még sokkal kevésbé képes irányítani az érzéseit és a viselkedését, mint egy felnőtt?

Egy veszekedés a gyerekkel mindig nehéz ügy, és általában messze nem az észérvek diadala, sokkal inkább a temperamentumé. Mármint, csak akkor, ha nem vagyunk képesek kezelni az érzelemcunamit. Felnőttként ugyanakkor, elvileg, már rendelkezünk azokkal a nyelvi képességekkel, amelyek segítségével ki tudjuk fejezni, hogy mit érzünk; valamint, jó esetben, megfelelő tudatossággal és önuralommal is, aminek köszönhetően képesek vagyunk megnyugtatni magunkat. A gyerekek még csak tanulják ezeket a készségeket, éppen ezért a felnőtteknek kell okosabbnak lenniük, és jó példát mutatni, hogy hogyan kell uralkodni magunkon, és az érzelmeinken.

Egy egyszerű ölelés fontos üzeneteket hordoz: semmi baj, szeretlek, megoldjuk, veled vagyok, nem haragszom, megértelek, fontos vagy nekem. Végül is mindegy, mit hámoz ki belőle pontosan a gyerek, lényeg, hogy érzi, nincs egyedül a bajával, és szeretik őt.

Ha egy szülő következetesen és kitartóan képes azt sugallni a gyerekének a viselkedésével, hogy akkor sem „rossz”, ha éppen rosszalkodik, az utód előbb-utóbb el fog jutni odáig, hogy nem is kell rosszalkodnia. Semmi szüksége rá, a szeretetet és a figyelmet akkor is megkapja, ha nem rendetlenkedik.

Ha valamiért ideges, vagy izgatott, könnyebben le tudja magát nyugtatni, ha tudja, feltétel nélkül szeretik, és elfogadják. Rágódás és bűntudat helyett pedig az a bizonyosság vésődik be, hogy igenis szerethető, jó gyerek.

Szülőként ezzel szintén megkönnyítettük a saját dolgunkat, mivel egy nyugodt, együttműködő gyereket sokkal hatékonyabban tudunk tanítgatni, hogy bizonyos helyzetekben hogyan viselkedjen, hogy kezeljen nyugodtan másokat, akár nehéz embereket is. Végeredményben: ha jó és szoros a kapcsolatunk a gyerekkel, tisztelni fog, és jobban viselkedik majd, és másokkal is jobban fog bánni.

Igaz, változtatni mindig nehéz, főleg, ha évtizedeken át rossz beidegződéseink voltak, és ezzel éppen ellentétes megoldásokat hoztunk otthonról a rosszalkodás kezelésére. De nem is lehetetlen, csak elhatározás, tudatosság és kitartás kell hozzá – legfőképpen éppen akkor, amikor egy veszekedés közepén találjuk magunkat a gyerekkel. Nem neki kell okosabbnak lenni, mivel nem ő a felnőtt.

Forrás:https://divany.hu