Kicsit nehezen szántam rá magam erre a bejegyzésre, mert egy olyan problémakörről kell gondolkodnom egy konkrétan kialakult helyzet miatt, mely lehet, hogy csak nálunk jelent meg, de az is lehet, hogy más csoportokban is , csak talán ritkán írunk, beszélgetünk róla.

Valamiért szeretjük azt gondolni, hogy az óvoda egy varázslatos hely, ahol csak szépséges dolgok történnek és ahol a gyerekek csak kedvességgel találkoznak és ahol soha, de soha nem érheti őket semmi "atrocitás", de ez nem így van. Az óvoda, az óvodai csoport szerves része a "nagyvilágnak", ahova bizony, bizony begyűrűznek a külvilág eseményei, felfedezései, tárgyai, változásai és ráadásul az óvodásgyerek önérvényesítő kisember, aki az óvodában kezd "közösségi, empatikus" emberkévé cseperedni. Ehhez hosszú utat kell bejárnia, sok tapasztalatot kell szereznie és abból jut bőven az óvodában. Nem mindig pozitív, nem mindig kellemes és nem mindig könnyen feldolgozható élmények sokaságán keresztül vezet ez az út, melynek vége, hogy felnőttként elfogadó magatartásra válunk képessé..

Gyors ütemben, egyre gyorsabb ütemben változik a világ körülöttünk és hihetetlenül gyors ütemű fejlődésen mennek keresztül  a gyerekek ebben az életszakaszban. Sokkal gyorsabban fejlődnek értelmi képességeik, sokkal több mindent tudnak a világról és sokkal több az ismeretük, tapasztalatuk, mint e "régebbi" óvodásoknak.

Ez így természetes, hiszen az információ áramlás és az ezt segítő eszközök fejlődése, gyorsasága szinte követhetetlen és ez befolyásolja az "egyén" fejlődését is. Ezzel a felgyorsult fejlődéssel velejár, hogy a régebben még inkább kisiskoláskorral járó helyzetek egyre többször megjelennek már az óvodában is. Ilyen "probléma a "bandázás, csapatokba tömörülés, "erő fitogtatás" és a "hierarhia kialakítására való törekvés" is. Ezzel pedig sok estben velejár az is, hogy valaki a többiek fölé akar kerülni vagy a többiek maguk fölé helyezik és "feltétel nélkül" elfogadják az irányítását. Az, hogy éppen kit választanak még elég eklektikus is lehet. Vezető nem csak az lehet, aki felnőtt szemmel azzá válhatna, mert valóban kiemelkedő egy-egy területen. Elég hozzá az is, ha például van egy szuper játéka vagy olyan történeteket tud mesélni, amit a többiek szájtátva hallgatnak, ezért aztán borzasztóan fontos, hogy kik, hányan, milyen életkorúak és kit fogadnak el "irányítónak. hiszen szinte már, mint kamaszkorban a "főnök" szava, elismerése mindennél fontosabb. Amennyiben "kiválasztódik a főnök" az  segíti a pedagógus munkáját, hiszen innen egyszerű a helyzet: Őt kell megnyernem magamnak és a segítségével már az egész "csapata" észrevétlenül irányíthatóvá válik, de mi van akkor, ha nincs egy főnök, hanem egymással rivalizáló gyerekek vannak, akik az irányításért egymással is küzdenek és egyre figyelemfelkeltőbb viselkedésformákkal próbálják "megkaparintani" az irányítást a "bandában"?

A Történet, mely napjainkban játszódik a csoportomban:

Év vége felé közeledvén a nagyobb fiúk "bandázni" kezdtek. összeálltak 3-4 fős csapatba és ijesztgetnek, de nem is akárhogyan, hanem nagyon. Van amikor csak szavakkal előidézett képekkel "győzik le" a másikat, van amikor erő fitogtatással és van amikor háborús játékokkal, valódi erőösszecsapásokkal. Nem is lenne ez akkora baj, ha ez csak egymás közt zajlana. Ők már képesek a valóságot és a képzeletben történteket elkülöníteni és a hasonló testi, lelki fejlettséggel kiegyenlített a küzdelem, ahol hol az egyik, hol a másik kerekedhet felül. Valójában ebben az esetben még fejlesztő hatása is van a helyzetnek, hiszen át kell tudni élni a vesztes és nyertes szerepét is, és meg kell tanulni a szerepekhez kapcsolódó humánus viselkedési formákat, mert erre a tudásra nagyon nagy szükségük lesz a későbbi életszakaszokban.

Igen ám, de vegyes csoportom lévén ezek az összecsapások nem maradnak "titokban". Ott vannak a kisebbek, akik vagy szemlélőivé vagy, mint könnyű "ellenfelek", néha bizony alanyaivá válnak az ilyen típusú játékoknak és ők bizony még hisznek. Elhiszik, hogy nem győzhetnek. Elhiszik az ellenséges robotot és szörnyet. Elhiszik, hogy egy játékban meghalhatnak.

Van közöttük olyan, aki el sem tudja képzelni ezeket a felidézett képeket, mert soha nem látott, hallott hasonlókat csak a mesékben és ott minden jóra fordul és győz az igazság, a jóság és a szépség és ezért aztán "ijesztgetős képeket" átfordítja, mesévé változtatja és így nem alakulnak ki benne félelmek, konfliktusok.

Van közöttük, aki egyszerűen kizárja az ilyen típusú információkat és szinte meg sem hallja vagy a még nem értett dolgok magyarázatáért a felnőtthöz, mindent tudóhoz és megoldóhoz fordul kérdéseivel.

Van olyan kicsim, aki, mint a "buldózer", esetleges következményeket számításba sem véve, latolgatva, megvédi magát a vélt vagy valós támadásokkal szemben és van olyan, akinek szárnyaló képzelete vagy valós tévés élményei, számítógépes játékok által közvetített belső képei hatására félni kezd. Valóban és igazán. Ez bizony már nem jó.

Ha csak egyetlen gyerek reakciója is ez, akkor is probléma, amit meg kell oldani, mert ez a dolgom, de hogy hogyan és milyen formában?

Mielőtt erre választ keresnék egy már 50 éves történet saját, réges-régi gyerekkoromból (hogy nehogy úgy érezzük ez a probléma új keletű), mely még mindig könnyen felidéződik bennem:

6 és fél éves vagyok és végre, végre iskolába járok. Várakozással és öntudatosan léptem be a kapun, hiszen eddig csak jó történt velem. Szüleim aranyhajú kis tündére voltam és fél napig de óvodába is jártam, ahol nem mindig volt igazán jó, de ebéd után haza bandukoltam, ahol az anyukám várt és együtt csináltunk mindenféle csoda dolgot: főztünk, sütöttünk, teknőben mostunk, vízért mentünk a kútra... és így tovább. Apukám már délután hazaért, kiolvasta az újságát és utána estig velem játszott. Persze, akkor még játékként éltem meg a tűzifa behordását is és a falak festését is. (A mai világban ez bizony már inkább mesének tűnik, mint valóságnak.) Szóval éltem az életem és egyszer csak az áhítozott iskolában szembesültem egy más világgal. Szemüveges lévén, az akkor harmadikos lányok hamar "megtaláltak". Először csak csúfolódtak: a szemüvegemért, a szeplőimért és a jó isten sem emlékszik még, hogy mi mindenért. Aztán már a befont hajamat húzták és lökdöstek, elgáncsoltak a folyosón és nap, mint nap újabb kék és zöld folttal tértem haza, de hiába kérdezték otthon, hogy mi történt, nem válaszoltam. Nem válaszoltam, mert egy világ dőlt össze bennem. nem értettem, hogy egyik napról a másikra hogyan lettem hercegnőből csúf pukyka tojás és elhittem, hogy én vagyok a hibás. Szégyelltem magam. Egy ideig a mesékbe menekültem, de azok csak a képzeletemben segítettek. A valóság nem változott. A lányok csúfolódtak, én meg törtem a fejem, mit is tehetnék? Aztán kitaláltam: minden áldott nap meglepetést vittem NEKIK. Cukorkát, csokit, palacsintát és azt hittem ezzel nyertem. Nem így volt, hiszen eljutottunk odáig, hogy már "rendeléseket adtak le", amit persze nem tudtam "teljesíteni" és akkor jött a "megtorlás": elvették és összetörték a szemüvegemet. Ezt persze már nem tudtam eltitkolni sem a tanítóm, sem a szüleim előtt és itt a történet vége. Fogalmam sincs (bár tudnám), hogy mit és hogyan tettek, de szépen, lassan "leszálltak" rólam és rendeződött a helyzetem.

Ezt a nagyon személyes történetet csak azért írtam le, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az "erőszakos magatartás" felerősödéséért leginkább a filmek, játékok agresszivitása" felelős. Néha még én is már majdnem elhiszem, de akkor eszembe jut az én kálváriám (és melyikünk ne tudna gyerekkorából valami hasonlót felidézni?) és ez segít abban, hogy eszembe jusson, amit tanultam: az erőszakosnak tűnő játékok egy határig elfogadhatóak, hiszen a fejlődés egy fokán életkori sajátosságként kezelhetők.

Újra a jelenben:

Évtizedek óta élem meg már, hogy a fiúk bizony háborúznak. Régebben a sárkány ellen fűzfabotokkal vagy kartonkardokkal. Mostanában űrlényekkel és lézerkarddal. Szinte életszükségletük (talán a génjeikben van és persze nemcsak a fiúknak, hanem a lányoknak is csak más eszközökkel, módszerekkel harcolnak) a küzdelem.

Elgondolkodtam: talán az a baj, hogy sokszor, sok esetben hamar "leállítjuk", kisegítjük, megoldjuk helyettük a küzdelmekkel járható helyzeteket?

Persze újra itt van a még megválaszalatlan kérdés: Mikor kell közbe avatkozni? Mikor kell leállítani? Melyiket kell előbb a léleknek szólót vagy a fizikait?

Nem tudom. Régebben elég volt, hogy kitaláltunk egy árnyék box vagy valódi box meccset, ahol szabályokhoz kötötten élhették ki ezen irányú vágyaikat. Elég volt a sok-sok versenyjáték vagy a pünkösdi királyválasztáshoz kapcsolódó kihívások leküzdése, megoldása. Az egyik évben egy fára felkötött box zsák hozta a megoldást, melyet akármikor használhattak a feszültségek levezetésére, de most ezek csak részmegoldásoknak, pillanatnyi helyzetmegoldásnak tűnnek.

Mit is tehetek? Nézzük a szakemberek véleményét:

"Óvodás korra az agresszív megnyilvánulások széles repertoárja alakulhat ki egy-egy gyermekben.  Megüti testvérét, erőszakos más gyerekekkel, csíp, rúg, verekszik, bosszantja társait, tönkreteszi a többiek játékát, csúnyán beszél, csúfolódik. És míg korábban a düh a cél elérésnek meghiúsulásából fakadt, most már tudatos bántó szándék is benne van egy-egy cselekvésében. Az agresszív viselkedés lényegi mozzanata a támadó jellegű, fájdalmat, sérelmet okozó szándék."

(Nyárs Mária - pszichológus")

"Ranschburg Jenő szerint: az agresszió során az egyén nyílt vagy szimbolikus formában szándékosan okoz kárt, sérelmet másokban (heteroagresszió), önmagában (autoagresszió), vagy a körülötte lévő tárgyakban. A definíció szerint az agresszió megnyilvánulhat fizikai, verbális vagy fantázia formájában. A szocializáció során az agressziót el kell fojtania a gyereknek. Az elfojtás folyamata: a fizikai agressziót társról a tárgyakra, majd a verbális (szidalmazás, káromkodás, indulatszavak, árulkodás) színterére, végül 8 éves kortól az egocentrukus beszéd belsővé válásával a fantázia világába kell száműznie."

"Az agresszió általában megoldás a gyermek számára: ennek segítségével tud belső feszültségén, dühén enyhíteni. Azért csinálja, mert egyszerűen működik, és csökken a feszültsége. Ezért eredménytelen oly gyakran az agresszióval szembeni tiltás, megvonás, esetleg a bántalmazás.

• Az agresszió, így a gyermeki agresszió is irányulhat közvetlenül a célszemélyre: a gyermek haragszik a testvérére, ezért bántalmazza.
• Lehet közvetett: a gyermek a szüleire dühös, mert beleszólnak az életébe, ezért a tanárt kikészíti az órán, hogy valahol levezethesse a dühét.
• Az agresszió lehet tudatos: a gyermek tisztában van cselekedetével, tudja, mit és miért csinál.
• Lehet tudattalan: a keletkezett feszültséget megpróbálja valamilyen formában levezetni például: körmöt rág, dohányzik stb.
• Lehet elfojtott agresszió: valakire, vagy valamire dühös, nem talál megoldást, de magába fojtja. Ebből később szorongás fejlődhet ki.

Szinte minden csoportban megjelenik az agresszivitás; mindig van egy-két kisgyerek, akinek magatartása ezt jelzi . Tör-zúz és verekszik, nagy hangon követel, nincs nap, hogy nem ”követne el” valamit, ami rossz hatással van a többiekre is.

Tudnunk kell, hogy minden apróság más vérmérsékletű, jellemű, egyéni adottságú, kora  meghatározza viselkedésüket, melyre nagy hatással van a minta, a modell /a családi, az óvodai/. A gyermeklélektan sokat foglalkozik ezek elemzésével és különféleképp tagolja a gyermeki, az emberi személyiségjegyeket típusokba.

Melyek ezek a típusok, amelyek keveredve, egymással ötvöződve megnyilvánulhatnak a gyerekekben is?

Szangvinikus típus: jellemzője az élénkség, kissé kapkodó viselkedés, aktivitás, víg kedély

Flegmatikus: lassabb, megfontoltabb, jóindulatú, hajlítható, engedékeny

Kolerikus: lobbanékony, hirtelen reagál mindenre, gyakran előbb tesz, aztán gondolkodik

Melankolikus: csendesebb típus, félénk, elfogadó

Ezek mind megtalálhatók egy emberben, de tipikus jelekből már következtetni tudunk; mi jellemző gyermekeinkre leginkább aktuális helyzetekben.

A kicsi gyerekek érzelemmel teli világban élnek, a rájuk ható kisebb-nagyobb dolgok, jelenségek, befolyásolják viselkedésüket. Koruknál fogva még képtelenek uralkodni érzelmeiken, amelyek intenzívek, változóak, gyors lefolyásúak, labilisak. Nem tudják befolyásolni, leplezni, szabályozni és fékezni sem érzelmeiket. Ez a fékezni nem tudás lehet az oka annak az erős, viharos indulatnak, ami egy kisgyereknél fellép, mikor dühös, haragszik. Ha valamilyen külső vagy belső inger miatt feszültebbé válik, nem tud magán uralkodni./ Hány felnőtt sem!!/

Ám a gyerekeknél, ha a feszültség eluralkodik, gátlásosság lép fel, tehetetlenség érzés vesz rajtuk erőt. Ez fokozhatja a rossz közérzetet és kiválthatja a haragot, a dühöt, indulatosságot. A haragos állapot még nem  agresszivitás, de az agresszív cselekvés /tör-zúz, verekszik/ fenntartja a  haragot és ha ez állandósul, azt mondjuk ”milyen  agresszív ez a gyerek!”

A kislányoknál  ez általában rejtett, szóban megnyilvánuló viselkedésben érezhető általában /egymás ellen fordulás, veszekedés, piszkálódás/. A fiúk pedig általában  nyíltan, közvetlenül, testileg fordulnak egymás ellen."

Miden gyermeki agresszió célja – és ezt tudomásul kell vennünk felnőtteknek- a frusztrációk csökkentése /a csalódások, a bizalom hiánya, az önértékelési gondokkal küszködés/. A kicsik még nem képesek egyértelműen megfogalmazni, ők maguk sem értik a frusztráltságot. Érzik a belső feszültséget, szorongást, félelmet, az estleges lelki elutasítást, a kellő oda nem figyelést, cinikus beszédmodort, a bizalom hiányát, a féltékenységet, stb., és ezek ellen viselkedésükkel ”válaszolnak”. Dühüket elkeseredett haragjukat agresszióban fejezik ki.

Nagy kárt képes tenni az oly gyakran emlegetett (méltán!) mértéktelen gyermeki ”médiafogyasztás”is!

Egy amerikai felmérés szerint a 6-8 évesek 35%-a több mint 30/!/ órát tölt tévé előtt. Szülőpótlék? /Menj nézd a tévét, kicsit nyugtom lesz!”/. Szenvedéllyé válhat az egyre kevesebb élő kommunikálás /beszélgetések, közös játékok/ helyett! Tartalmáról nem is szólva, hisz gyakran az agresszió ”süt” a kicsik számára készült ”mesefilmekben” is! Mi lehet a teendőnk? Megtiltani képtelenség ezt az információs özönt! Valóban nem megtiltani, hanem jól átgondoltan kellene megszervezni a tévézést, a számítógépes játékokat. Pl.: a közösen kiválasztott filmeket nézheti, vagy nézze együtt velünk gyermekünk. Lehet kedvet ébreszteni benne más tevékenységek iránt /játék, barkácsolás közösen, bábozás anyával, apával, társasjátékozás, sportolás- foci a kertben, stb./. Ha szükséges a felnőttek is változtassanak szokásaikon - horror, felnőtt filmet ne akkor nézzenek, amikor gyermekük ”közelben van”! Sajnos erre is van példám; mikor egyik kisfiam a csoportban suttogva ”ecsetelte” fülembe az esti felnőtt film jeleneteit bizalmasan!!

Az internetes programok szabályozása is fontos gyermekszempontból, hisz egyre több ovis kap olyan játékprogramokat, amelyek ártalmasak lehetnek, kárt okozhatnak lelki fejlődésükben. Az amúgy hatalmas értéket képviselő világháló ”rossz kezekben, rossz eredményt szülhet!!!”

A durva, véres játékok hatása sokszor vezethet éjszakai felsírásokhoz, nyugtalan alváshoz. Pl.: délutáni pihenő alatt az oviban a sírva felébredő kicsit simogattam és mikor teljesen felébredt, elmesélte szörnyek zavarták álmában - kitudódott később, hogy szüleivel együtt nézett egy óriáskígyóról szóló thillert!. Ám a durvaság, az agresszió szinte jelen van manapság mindig életünkben - az utcán, a buszon, a rádióban, a kirakatban - és ez ellen nagyon nehéz szülőként gyermekeink ”védelmében” tenni, hatni!

De mégsem lehetetlen! Segítenünk kell nekik megszűrni a látott, hallott durvaságokat, a feléjük áradó agresszív jelenségeket. Kialakítani olyan lelki védőfunkciót bennük, hogy magyarázataink segítségével képesek legyenek megérteni, átértékelni az érzékelt durvaságot, feldolgozni azokat - korukhoz mérten, érthető, egyszerű nyelven. Erősíteni bennük, hogy pl.: a divattá váló csúnya beszéd, a tiszteletlenség, az egymás figyelmen kívül hagyása, az agresszív magatartás értéktelen, nem követendő számukra.

Mindezekre idő szükséges, ezért lényeges, hogy szenteljünk mindennap gyermekünkre belőle! Figyeljünk arra mit tesz, hogyan beszél, gyakoroljunk egészséges mértékű ellenőrzést felette /gondjai esetén így megtanul beszélni nekünk róluk/. Igyekezzünk megérteni apró problémáit is, komolyan venni belénk vetett bizalmát és szeretetteljes együttlétek alatt beszélgetni, véleményét formálni folyamatosan!

Nyújtsunk gyermekeink számára közelséget, megértést, példát. Őszinte beleérző képességgel, mert napjainkban hatalmas szükségük van rá akkor is ha 4-5 évesek, akkor is ha 14-15 évesek!"

Forrás: Ovisvilág

Befejezés

Valójában még nem találtam meg és ki a megoldást, de talán Ti segíthettek:

(Lám, lám, milyen szép is az én szakmám, hiszen 36 év után is sikerül új kihívásokkal szembesíteni)

Ha van akár otthoni, akár óvodai "megoldásod", mely segített az agresszívebb, feszültségekkel teli magatartás feloldásában és ezt megosztod azt megköszönöm, hiszen lehet, hogy ezek az ötletek segítenek szülőként, pedagósusként abban, hogy az óvodáskor mégis "csodavilágként" éljen az emlékeinkben.

Forrás: http://lenvirag.blogger.hu